Vannak dolgok, amelyek ugyan roppant bosszantóak elsőre is, de annyira kínosak, hogy ép elmével nem engedjük be őket még a gondolataink közé sem, remélve (halogatva?), hogy majdcsak elhalnak maguktól, és az egészséges világ felülemelkedik rajtuk. Így voltam én sokáig, talán túlságosan is sokáig a Shoah Cellarral, egy a Zsidó Múzeum mellett, egy dohos pincében létesített holokauszt-álmúzeummal.

Azt, hogy micsoda egy múzeum, nemzetközileg elfogadott, világos definíció adja meg, bár manapság már szinte bármiféle látványosságra alkalmazzák marketing-célokkal. (Az ICOM (International Council of Museums) nemzetközileg elfogadott definíciójak alapul a magyar törvényi szabályozás is: „A múzeum a kulturális javak tudományosan rendszerezett gyűjteményeiből álló muzeális intézmény, amely a kulturális javakat és a szellemi kulturális örökség elemeit tudományos, örökségvédelmi, oktatási és ismeretátadási céllal gyűjti, megőrzi, feldolgozza, kutatja és kiállítja, továbbá egyéb formákban közzé teszi. Tevékenységével elősegíti a természeti, társadalmi, művészeti, kulturális és tudományos összefüggések kutatását, megértését, nyomon követi azok jelenkori változásait és folytonos művelődésre ösztönöz” ).

Ami ezen kívül van, az néha csak megmosolyogtat, esetleg elgondolkodtat, de nem háborít fel. A Shoah Cellar nem ilyen, az rettenetesen felzaklatott már elsőre is, de reméltem, hogy ekkora szélhámosságot nem fogad be a társadalom, és pár hét alatt becsődöl. Ami miatt most rémesen csalódott vagyok, az egy Budapestet elvileg szerető blog posztja, és az ennek nyomán kibontakozott kommentcunami a Facebookon, ami rácáfol idealista reményeimre.

Aki nem tudná, miről van szó, annak megpróbálom összefoglalni. Nem azért mert a Shoah Cellar érdemes erre, hanem hogy megkíméljem az érdeklődőket a meglehetősen drágán mért sokktól. Pontos árat nem tudok mondani, mert ahány ismerősöm csak lement, mindenkinek más volt a belépőjegyár (500-2000 Ft között), amiért cserébe egy fénymásolt cetli és a büdös pince élménye jár. Tárlatvezetéssel vagy anélkül.

Amit láthatunk: a Wesselényi utca elején, a hitközség kultúrterme („Goldmark terem”) melletti épületben kialakított pince, főnyomócsővel, meg mindennel, ami egy pesti bérház pincéjében csak remélhető. A technikai kellékek mellett nemrégiben beépített Dexion-Salgó elemekből összerakott lépcső és pozdorja-lapokkal kialakított folyosó és fülkék vannak. A falakon körben és a falemezeken van a kiállítás, ami néhány roppant igénytelenül fénymásolt, körbenyírt cetlikkel teletűzdelt falat jelent, illetve a pince egyes részeinek hamis felcímkézését, amit a szóróanyag és a weboldalon található szöveg önálló kiállításokként ír le, így van 7 (!) kiállítás a kb. 80 négyzetméteren. Amit a tárlatvezetés és a fénymásolt leaflet állít, az minden képzeletet felülmúl. Nem kevesebbet, minthogy egy eddig a történeti kutatás által nyilván méltatlanul mellőzött helyszínen, egy pesti bérház pincéjében oly módon sűrűsödött össze a történelem, hogy szinte minden említésre méltó esemény épp itt történt.

A marketing-anyagokban ugyancsak a „világ egyetlen, náci bunkerben megnyitott múzeuma”-ként nevezik meg a helyet, de a leaflet és a tárlatvezetés szerint sok egyéb is zajlott itt. Ez az épület és a pince volt a központja a 18. században alapított pesti gettónak, majd itt született 1860-ban Theodor Herzl, aki a Dohány utcai zsinagógában tartott bar micvó avatását követően itt a pincében fogyasztotta el az ünnepélyes családi vacsorát. Az első világháború sem múlt el jelentős, a pincét érintő történelmi momentum nélkül, itt ülésezett ugyanis az osztrák–magyar haderő parancsnoksága, majd 1944-ben a pince végre igazi náci bunkerré vált, ahonnan Adolf Eichmann és Kurt Becher irányították a deportálásokat. Ha ez még nem lenne elég, a leaflet szerint itt kínozták meg és végezték ki Szenes Hannát is. Ezek annyira nyilvánvaló baromságok, hogy kár is lenne a szót vesztegetni rájuk, ha nem lennének honfitársaink és pláne külföldi turisták, akik a megfelelő információk hiányában képesek mindezt elhinni. A kritikus gondolkodást némiképp persze hátráltatja a pincét üzemeltető vállalkozó lehengerlő stílusa, és az egészet aláfestő dramatikus zene. Pár tény nekik, és előre elnézést, de ez nem egy akadémiai cikk, lábjegyzetelni nem fogok.

A ház olyannyira nem volt a 18. századi pesti gettó központja, hogy sem a ház, sem az utca, sem a pesti gettó nem létezett még akkor. Gettó vagy zsidónegyed sem volt, csak ma hívjuk annak, és ez sem helyes, hiszen a korabeli összeírásokból nyilvánvaló, hogy a zsidó népesség mellett szép számban éltek itt mások is. A telken, ahol a 19. század legeslegvégén felépült a ház, és a pince, akkoriban még inkább csak kertek voltak – ez könnyedén ellenőrizhető például a Fővárosi Levéltár digitalizált, akár éjszaka, pizsamában, online megtekinthető térképein is.

Theodor Herzl innen körülbelül négyszáz méterre született (kb. a Wesselényi utca végében lévő zebra helyén), de mivel igen jól ment az üzlet a papájának, amikor a bar-micvóját tartották a Dohány utcai zsinagógában, akkor az ünnepélyes vacsorát már nem az akkor még nem létező pincében, hanem a mai Vigadó téren álló elegáns Thonet-házban lévő lakásukban tartották. A millenniumi városrendezéskor, 1896-ban a szülőházat befogadó házsort lebontották, hogy összeköthessék az akkor még Aréna utcának nevezett mai Wesselényi utcát a kiskörúttal (akkoriban: Országút). Ekkor végre megépülhetett a szóban forgó ház is, így az osztrák–magyar haderő akár már ülésezhetett volna itt is, ha feltételeznénk ekkora perverziót a magas rangú katonákról, akik mégiscsak inkább Bécsben üléseztek, lévén a hadügy „közös-ügy” (gimnázium, 3-os tananyag).

A korabeli adminisztráció felületes ismeretével, vagy akár csak a józan paraszti észre támaszkodva is elég kacifántos ügy lett volna kibérelni a szenespincét egy magánbérházban Franz Conrad von Hötzendorf és stábja számára a zsidó hitközség székháza és a lányiskola között. Az meg végképp elképzelhetetlen, hogy Adolf Eichmann és stábja a Majestic szállóban (Karthauzi utca, Budán) berendezett kényelmes iroda helyett miért ült volna naphosszat az ablaktalan, levegőtlen pincében, a potenciális fertőzésekkel és hullahegyekkel teli gettóban. Szegény Szenes Hannát sem ennek a bérháznak a vízvezeték és csatornacsövei között, hanem a Margit körúti fegyházban kínozták meg és végezték ki, amint erre az ott álló emlékmű is emlékeztet. A pincében tálalt történelem itt ért véget, amikor én ott jártam, a nyár végén.

Akkor még nem állították, amit a mai kommentek között már olvashatunk: hogy a pince alagúttal is össze lett volna kötve az Astoria szállóval – ez nyilván az időközben lefolytatott történeti kutatások, esetleg ásatások, vagy méginkább valami pszichotróp anyag hatására kerülhetett a történetbe. Csodálom, hogy a pincét üzemeltetők szerint más szimbolikus gonoszság már nem történt itt, pedig még lehetne fokozni: meglepne, ha nem tudnának kitalálni valamit Wallenberg és a pince kapcsolatáról, és ennyi erővel biztosan akad valami a gonosz komcsikkal meg az AVH-val kapcsolatosan is.

Persze mindez csak a mese, a történet, amit lent a pincében egészen elképesztő módon tálalnak. Az Eichmann dolgozószobájának kialakított tér például néhány barkácsáruházban vásárolt préselt fa-lemezzel (nyáron még érezhető volt a friss fűrészáruk jellegzetes illata is) leválasztott alig 3-4 négyzetméteres luk, egy műbőr IKEA irodai székkel és egy faasztallal, melyen a „világnak először itt bemutatott eredeti dokumentumok” láthatóak. Valójában az Eichmann-per online elérhető jegyzőkönyveinek néhány kinyomtatott oldala, és 2 db 1948-ból származó nyomtatvány, melyben egy akkor 2 éves gyereket hívnak be diftéria elleni védőoltásra. Hasonlókkal van tele minden utca lomtalanításkor.

Miért van, aki ennyi baromságot elhisz? Miért nem kezd el gyanakodni, amikor sebtiben összehordott, elképesztően gagyi minőségben összetákolt valamiket lát? Miért nem fog gyanút, amikor bombasztikus hírként tálalják, hogy megtalálták Eichmann eredeti iratait, és arról sehol máshol sem olvashat, hallhat, csak egy büdös, nedves pincében nézheti meg egy mindennapi étkezőasztalra fektetve? A megborzongás iránti ősi vágy erősebb, mint a józan ismeretszerzés igénye? Ha szeretjük Budapestet, a történelmét, a kultúráját, nem kellene valami elemi minőséget számon kérni azokon, akik megpróbálják mindezt aprópénzre váltani? Nem kellene az ilyen közös múltunkat, halottaink emlékét meggyalázó szélhámosságokat azonnal ellehetetleníteni, számon kérni, érdektelenségbe fullasztani? Talán még nem késő elolvasni néhány alapművet, sétálni a városban, megnézni az emléktáblákat, helyszíneket, beszélgetni a nagyszülőkkel, s mindeközben kritikusan gondolkodni is. A zsidó tradíció egyik legszebb és legmegfontolandóbb hagyománya, hogy a halottakra tanulással emlékezik. Soha sem késő elkezdeni!

A szerző a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár főigazgatója