Kezdetben utcazenészként kereste a kenyerét New Yorkban. Melyik környéken játszott?

A Washington Square Parkban és tulajdonképpen bárhol a Village-ben. Szombatonként a doo wop-tól volt hangos a környék, de ekkoriban még a folk is nagyon népszerű volt. A Gaslight Caféban voltak olyan estek, amikor bárki felléphetett, én és a barátnőm egy alkalmi folkduóban adtunk elő valamit. Még nem voltunk nagykorúak. Sok zenei stílus keveredett akkoriban, engem minden érdekelt, ami zene volt.

Volt ebben már valami tudatos zenei építkezés?

Nekem már kétévesen nagy terveim voltak, ezek a későbbiekben azért változtak. Volt idő, hogy festőnek készültem, az volt a tervem, hogy a kutyámmal bejárom Amerikát, városról városra járunk és portrékat festek a helybéliekről. Végül nem lettem festő, de arra jutottam, hogy a dalszerzés is olyan, mint a portréfestés. Persze erre csak érettebb fejjel, évtizedek múltán jöttem rá.

Utcazenészként, gondolom, még nem a saját szerzeményeit énekelte.

Emlékszem, épp egy Joni Mitchell-számot adtam elő, amikor egy fickó odalépett hozzám és két dollárt adott nekem. „Ezt a második albumodra adom, emlékezz rám, ha már ott tartasz” – mondta az ismeretlen. Így is tettem, a True Colors című albumomon köszönetet mondtam neki. A mai napig nem tudom, ki volt a jótevőm, de megköszöntem a korai bizalmat. Az utcazenélés után feldolgozásbandákban énekeltem, itt tanultam meg, milyen nagyobb közönség előtt fellépni.

Cyndi Lauper Taylor Swifttel

Image Press Agency / NurPhoto / NurPhoto via AFP

Coverband-korszakában egy szerencsétlen botlás is segítette: szó szerint feljebb bukott.

Nem álltam valami biztos lábon a színpadon, háttérénekesként gyakran kificamítottam a bokámat, folyton orra buktam. A zenekar menedzsere közölte, csak akkor hajlandó képviselni minket, ha megtesznek frontembernek, úgy nem kell táncolnom, elég, ha csak állok elöl a mikrofonnál. Ez az előléptetésem története.

Hol állt először elöl?

A helynek, ahol ez először megtörtént, az olcsó sör volt a legnagyobb vonzereje, de így is szép nagy közönség gyűlt össze a parton bulizó fiatalokból. Ijesztő élmény volt, hiszen eleinte 14 ember előtt játszottunk. Nagy ugrás volt.

1983-ban még nagyobbat ugrott, megjelent az első albuma, a She’s So Unusual, olyan slágerekkel, mint a Girls Just Want to Have Fun, a Time After Time és a She Bop. Gondolom, ilyen mértékű sikerre az addigi zenészélete nem készítette fel.

Hát, nem. Az ember reménykedik, hogy vele is megtörténik a csoda, aztán amikor valóban megtörténik, rájössz, hogy nem létezik használati utasítás. Pedig nagyon kéne egy könyv, lehetne az a címe, hogy „Hogyan legyünk híresek – tökfejeknek”. Rángatnak ide, rángatnak oda, rángatnak össze-vissza, majd egyszer csak ott találod magad egy kiadói menedzser előtt, aki azt magyarázza, hogy melyik ezüst evőeszköz mire való a tányérod két oldalán, és hol kell keresni a szalvétát. Sokan segítettek nekem, míg elértem az első szólólemezemig, napi 18 órákat lehúztak mellettem, de a háttéremberek nem lesznek híresek. A nagy kiadók sem bánnak valami jól velük, sokakat ki is rúgtak mellőlem, és a saját embereiket ültették a helyükre. Olyan alakokat, akik miatt elmenekültem anno hazulról.

A zeneipar nagyon is szexista volt ebben az időben, ezt többször is kijelentette.

Arra kíváncsi, hogy még mindig szexista a zeneipar? Miért, észrevenné, ha az lenne? Lehet, hogy sokaknak a régi időkben sem tűnt fel.

A változás után mindig jön valamiféle visszarendeződés: előre lépünk, aztán vissza, így megy ez. Hogy mi a teendő? Készíts egy listát, írd le, hogy mi a fontos neked, és keress hozzád hasonló embereket, akiknek ugyanez fontos. Velük dolgozzál, így léphetsz előre.

Amikor én kezdtem, a zeneipar kapuőrei majdnem mind férfiak voltak. Úgy voltam vele, hogy csak azért is megtalálom a módját, hogy ne állják el az utamat. Sok mindent kellett eltűrnöm, mint általában mindenkinek. Valójában mostanra jutottam el oda, ezzel a turnéval, hogy pont azt csinálhatom, amit mindig is akartam. Ez egy derűs, együtténeklős show lesz, ahol mindenki biztonságban érezheti magát.

Madonna első lemeze két hónappal korábban jelent meg, mint az öné, nagyjából egy időben kezdtek.

Most, hogy mondja, olykor ő is a Harmincadik utca és a Nyolcadik sugárút találkozásánál zenélt New Yorkban. Én is. Előttem van az alakja, az akkori Madonnáé. Emlékszem, láttam őt koncerten is, amit az egyik korai bandája adott. Kezdők voltunk mind a ketten.

Rivalizáltak?

Tudtam a létezéséről, de főleg a saját dolgaimmal voltam elfoglalva. New York akkoriban tele volt izgalmas új zenékkel, ekkor érte virágkorát a Blondie és a Talking Heads is. Na, az ő működésüket nagyon is követtem. Nagy pillanat volt, amikor a Blondie befutott. Már nagyon érett a dolog, tudtuk, hogy csak idők kérdése, és akkor egyszer csak megtörtént.

A She’s so Unusual című albumát három év múlva követte a második lemeze, a True Colors. A kettő között feltűnt a We Are the World szupercsapatában, olyanokkal énekelt együtt, mint Michael Jackson, Tina Turner, Bruce Springsteen vagy Paul Simon. Prince-en kívül mindenki ott volt, aki 1985-ben az amerikai popzene krémjébe tartozott. Sikerült elvegyülnie ebben az elit társaságban?

Kezdő híresség voltam még csak, de Michaelt már ismertem korábbról. És Lionel Ritchie-t is. Közvetlenül a felvétel előtt az American Music Awards díjátadón léptem fel, onnan estem be a We Are the World felvételére. Arra se maradt időm, hogy lezuhanyozzak és hajat mossak. Michael a díszes uniformisát viselte, úgy nézett ki, mint egy zenekarvezető. Rajtam az olasz pincérzakóm volt, nagyon szerettem, de amint megpillantottam Michaelt, tudtam, hogy nagy hiba volt felvenni, mert úgy fest, mint Michael fellépőruhája. És ez még nem minden. A hajam sárgásra és narancsosra volt festve, de a festék kezdett leperegni. Amikor a vállam már több színbe játszott, éreztem, tennem kell valamit: gyorsan magamra kaptam egy gyöngysort, hogy eltakarja a hulló vakolatot. Ez minden gondolatomat lekötötte, a hangomra időm se volt koncentrálni.

Hogy fogadták a stúdióban a sárgás-narancsos hajú újoncot?

Bohóckodtam, köszöngettem, viccelődtem. A konzervatívabbak idegenkedve méregettek, féltek tőlem. Valami furcsa lény lehettem a szemükben.

A We Are the World legendáriumának része, hogy a stúdió bejáratán a következő felszólítás fogadta a világsztárokat: „Check your egos at the door”. Valóban ott volt a felirat, hogy vegyenek vissza az egójukból, ha belépnek?

Annyira ideges voltam, hogy nem figyeltem. Hogy jó benyomást keltsek, belekezdtem egy viccbe, aminek nem volt poénja. Főleg én nevettem rajta. Azért volt, aki viccesnek talált, de voltak, akik megrettentek tőlem. „Oké, ne vidd túlzásba, csak csináld meg, amiért itt vagy” – ezzel biztattam magam.

Nemrég iktatták be másodszor is Donald Trumpot, akit még valóságshow-szereplő korából ismer, hiszen együtt szerepeltek a The Apprentice kilencedik évadában, a Celebrity Apprentice-ben.

Azzal, hogy részt vettem a műsorban, sikerült pénzt gyűjtenem a Give a Damn kampányunkra. Ez a kampány az egyenlőségről szól. Sokan segítettek nekünk, az egyik első híresség Sharon Osbourne volt (ő is ugyanabban az évadban szerepelt Trump valóságshow-jában – a szerk.). Sokan aztán őmiatta kerestek meg minket. Abból a pénzből indítottam a kampányt, amit a Apprentice-ben sikerült előteremtenem.

A Girls Just Want to Have Fun feminista ikonná tette, a True Colors pedig az LMBTQ közösség hősévé. Nem tart attól, hogy azok a jogok, amelyekért régóta kiáll, Trump újbóli elnöksége alatt veszélybe kerülnek?

Attól tartok, hosszú időnek kell eltelnie, míg visszanyerjük az autonómiánkat. Ugyanakkor hiszem azt is, hogy csak az vezethet előre, ha folytatjuk, amit elkezdtünk. El kell menni, szavazni kell minden kis választáson. Folytatni kell a harcot, oktatni kell az embereket, meg kell osztani a történeteket. Nem szabad megállni. Az Egyesült Államok létezik, a választások még léteznek, szavazni még mindig lehet. Még mindig van Szenátus, még mindig van Kongresszus. Bárki is legyen az elnök, annak a nép érdekeit kell szolgálnia. Nemcsak azokét, akik rá szavaztak, mindenkiét.

Cyndi Lauper február 19-én ad koncertet a Papp László Budapest Sportarénában.