Egy bajba került család és a kis öregek életképei érdemelték ki az idei Hemző Károly-díjat
Pályi Zsófia szabadúszó fotográfus nyerte a 2017-es Hemző Károly-díjat. Tavaly is a finalisták között végzett már, idén pedig több sorozatból álló portfóliójáért kapta a fiatal alkotóknak meghirdetett pályázat díját. Pályi Zsófiát mint érett, kiforrott alkotót, a fotográfia több területén is magas nívójú teljesítményt nyújtó fényképészt ismerte el a díjjal a zsűri. Az egyetlen díjazott mellett még négy finalistát is megneveztek: Kaszás Tamást, Kállai Mártont, Sivák Zsófiát és Végh Lászlót, ők is nívós színvonalú pályázatokat nyújtottak be.
Balaton, Magyar tenger
A sorozat a Balatonról, Közép-Európa legnagyobb taváról szól. A képek hordozzák azt a kelet-európai hangulatot, ami évről évre tűnik el a modernizáció következtében. Az 1960-as, 70-es években kedvelt turista úti cél volt a tó, ahol számos munkásosztálybeli magyar és külföldi találkozott, akik a Keleti Blokkból érkeztek. Egyúttal találkozóhelyként szolgált a kelet- és nyugatnémetek számára is, akiket 1989-ig a berlini fal elválasztott egymástól. A kommunizmus bukásával a régió veszített népszerűségéből, meglehetősen lepukkant és már csak a magyarok látogatták. Azonban napjainkban "új reneszánszát" éli. A külföldi turisták újra felbukkantak, de a tó régi bája még mindig érződik. Első pillantásra a képek egy tenger érzetét keltik határtalan horizonttal. Valójában a víz, mint tudjuk, nagyon sekély, átlagosan mindössze három méter mély. A fényképeken az illúziók ugyan szertefoszlanak, a Balaton mégis csak egy tó marad csupán. A magyarok egymás között ironikusan mégis magyar tengerként gondolnak rá.
"Kis öregjeim"
Hernádi Zsoltné Zsuzsa 1975-ben született Nyírbátorban. Két gyermeke született, akikkel eleinte öt évig otthon volt, majd elvégezte a szociális gondozó és ápoló szakképesítést, és ma már tizenöt éve, hogy házi segítségnyújtóként dolgozik Budapest belvárosában, Lipótvárosban. Úgy érzi, talán az vezethette erre a pályára, hogy már édesanyját is ápolnia kellett súlyos betegsége miatt tinédzserkorában. Jelenleg az ötnapos munkahét mellett ügyeletet is vállalva idős emberek alapvető hétköznapi teendőiben segít, naponta öt-hat lakásban is megfordul. Mindenhol abban segít, amire épp szükség van: a fürdetés, a borotválás, a pelenkázás, a felmosás, a vasalás vagy éppen az ebédeltetés mind szerepelnek a listáján. Mégis talán a legfontosabb, hogy társaságot nyújt. A gyerekek tragikus, korai halála, a rokonok leterheltsége vagy külföldi munkavállalása miatt sokszor Zsuzsa jelenti az egyetlen emberi kapcsolatot a magányos, depressziós idősek számára. Alapvető fontosságú a bizalom ezekben a kapcsolatokban, mivel a gyakran mozgásképtelen idősek a lakásuk kulcsait is átadják neki, de aki megismerte Zsuzsát, mind családtagként várja vissza. „Kis öregjeimként” emlegeti a hozzá került nyugdíjasokat, akikhez a munka során mindig közel kerül, és nehezen viseli, hogy majdnem minden évben gyászolnia kell.
Remény az élet peremén
A Morzsa család mindennapi gondokkal küzd. Nehézségeik között jelen van az eladósodás, az elvégzett munka után járó elmaradt fizetések, hó végi anyagi nehézségek. Elérkezett a nap, mikor már albérletük díját sem tudták kifizetni. Két hónappal maradtak el csupán, amit a főbérlőjük nem tolerált. Távollétükben minden személyes tárgyukat a kukába dobta. Így most mindent kezdhetnek elölről. Ebben a reménytelen helyzetben kerültek a Vöröskereszt által működtetett csepeli Családok Átmeneti Otthonába. A család feje, Miklós havi tíz alkalommal visz 24 órás műszakokat jegykezelőként, néhol túlórázva; még így sem tudták rendezni a helyzetüket, mivel Tünde – három gyerek anyukájaként – még otthon van a legkisebb gyermekükkel, egyelőre nem tud munkát vállalni. A két nagyobbik kislány már egy közeli, halmozottan hátrányos helyzetűeket befogadó óvodába jár, ide még a legkisebb fiút nem tudják beadni. Morzsáék kilenc hasonló helyzetű családdal együtt élnek az otthonban. Jelenleg minden család egy-egy szobában van elszállásolva. Közös konyha és fürdőszoba ugyan áll a rendelkezésükre, de nincs egy olyan közösségi tér, ahol a gyerekek tudnának játszani. Miklós és Tünde az első hónapokban még nem tudtak spórolni, mert hiányzó téli ruhákra és gyerekjátékokra költötték minden vagyonukat. Céljuk viszont, hogy amit most a szálláson meg tudnak takarítani, azt a jövőjükbe fektessék, és albérletbe tudjanak költözni.
Álruhában, Kopaszon – Hegedűs D. Géza
1953-ban Ibrányban született, feleségével él Budapesten, két lány édesapja. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész hétköznapjaiban nincsenek üres járatok. Hegedűs D. Géza korát meghazudtolva mindenhol jelen van, nemzedékének egyik legtöbbet foglalkoztatott művésze, kedvelt szinkronszínész, több mint negyven filmben szerepelt. A Vígszínháznak negyven éve hűséges tagja, hetente többször is fellép; mindeközben hajnalban kel, hogy Szász János legújabb filmjének, a Sóhajok hídjának 120 kilométerre folyó forgatásaira odaérjen Rónabányára. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen 1987 óta tanít, ahol amellett, hogy rektorhelyettes, egy induló és egy most végzős osztály vezetője is. Diákjaival igazi közösséget alkotnak, elmondása szerint nincs köztük a tekintély fala, egy ponton túl már ugyanazon a szinten léteznek, mivel jó barátok lettek a munkával eltöltött évek alatt. Végzős hallgatóinak meghívására az ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett William Shakespeare Athéni Timon című darabjában is játszik. A 2015-ös diplomadarabban Timonként körülzsongják a fiatal színészek és azt a kérdést feszegetik, vajon valódi társak alkotják-e a mai társadalmat.
