Mit jelentett nőnek lenni a századfordulón? Milyennek látjuk ezt mai szemmel, és milyennek látták ők maguk a harcukat, győzelmeiket és elbukásaikat? A dualizmus felső- és középosztálybeli asszonyainak ellentmondásos, ma azonban egyesek szemében talán még irigylésre méltónak is tűnő mindennapjait bemutató kötet, A budapesti úrinő magánélete olyan világba kalauzol el minket, ahonnan visszatérve, a mai magyar közéletet is másképpen lehet értelmezni.

A nemi érés, a menstruációs ciklus, a terhesség és a nemi élet megszűnése akadályozza a nő szellemi tehetségének kifejlődését – jelentette ki egy „feminista, a női problémák iránt érzékeny" férfi a századfordulón. Harkányi Ede azt is hozzátette, hogy "a nőnek teljes élete nyomorult", mert a társadalom egész jövőjüket, pályafutásukat minden ízében a női mivoltukra építette.

Ebből kifolyólag számukra hétköznapi valóság volt, hogy az oktatásuk ellen tiltakozó férfiak alacsonyabb szellemi képességeikre hivatkoztak, vagy némileg álságosan féltették őket a szellemi-fizikai igénybevételtől, ami az iskoláztatással jár, azt sugallva, hogy menstruációjuk havi jelentkezése miatt képtelenek lennének rendszeresen látogatni az iskolát. Sőt, abban is hittek, hogy a nők havivérzésük idején teljességgel beszámíthatatlanok lesznek.

Többek között ez is jellemzi azokat a "boldog békeidőket", amelyekre egyesek nosztalgiával gondolnak vissza, leginkább a polgári konzervativizmusra hivatkozva. A budapesti úrinő magánélete, Géra Eleonóra történész és Szécsi Noémi írónő olvasmányos stílusban megírt, hiánypótló művelődéstörténeti könyve átfogó és árnyalt képet ad a sokat hivatkozott korról, „amikor még minden rendben volt”.

Berobbantották a feminizmust a magyar köztudatba

A XIX. század második felében a magyar nők a jogfosztottság példátlan állapotába kerültek: választójogról nem is álmodhattak, az 1874-ben elfogadott választójogi törvény nemhogy szélesítette, hanem szűkítette a választójoggal felruházottak körét. A korabeli társadalom ráadásul a munka jogát is megtagadta tőlük, hiszen a jó családból született úrinőnek csak rangon aluli elfoglaltság létezett.

Éppen ezért a XIX. században egy nő nem dönthetett arról, hogy férjhez akar-e menni, vagy sem, mert a házasság gazdasági szükségszerűség volt. Az sem véletlen, hogy a XIX. században nincs is rá példa, hogy magyar nő saját jogán szerzett volna politikai hatalmat. A közéleti szerep egyetlen lehetősége a nők számára az egyleti tagság, és az azzal járó jótékonykodás és lobbitevékenység volt.

©

Közéleti jelentősége legfeljebb egy férjezett asszonynak férje vagy családja, esetleg vagyona révén lehetett. Erre jó példa Teleki Sándorné, alias Szikra, az arisztokrata politikusfeleség, író újságíró egy személyben, aki tekintélyével és státuszával harcos feministaként rengeteget tett a női egyenjogúságért. Ő is aktívan részt vett az első magyar feminista szervezet, az 1904-ben alakult Feministák Egyesületének munkájában, amit nagyrészt egyesületi úrasszonyok alapítottak.

A nőjogi mozgalom magyar úttörőinek legfőbb céljai közt szerepelt, hogy javítsák a magyar nők jogi, társadalmi, gazdasági helyzetét, illetve megóvják a női munka érdekeit és a nők részvételét mindennemű kulturális mozgalomban. Azonban a feministákat leszámítva a korszakban egyetlen olyan politikai csoport sem létezett, amely szívügyének, érdekének tartotta volna, hogy a nők is szavazhassanak. Az 1906-ban, 1908-ban és 1912-ben elkészült választójogi reformok kidolgozása során sem merült fel a nők bevonása. A nőjogi mozgalmárok ezt egyértelmű kudarcként könyvelték el, utólag egyesületük első tíz éve mégis sikeresnek mondható, hiszen elérték egy másik fontos céljukat: berobbantották a feminizmust a magyar köztudatba.

"Pompásan táncolt, korcsolyázott és tennisezett is"

Hasonló utat jártak be a nők a tanulás és a diplomaszerzés jogainak kivívásában a század második felétől az első világháborúig, bár e téren jóval jelentősebb előrelépésekkel. A század második felében a lányok nem járhattak gimnáziumba, nem érettségizhettek, és a felsőoktatásban sem tanulhattak. Az 1868-as népiskolai törvény kimondta, hogy minden hat és tizenkét év közötti fiú és lány tanköteles, vagyis elemi iskolába kell járnia. Itt különösebben még nem vált ketté a fiúk és a lányok oktatása: többnyire egy osztályban tanultak, és a tananyag sem tért el különösebben.

©

Az úrilányokból igyekeztek polgári háziasszonyokat nevelni, többek között háztartástan- vagy kézimunkaórák segítségével. A hagyományos nőnevelést bíráló egyik korabeli cikk szerzője a következőképpen foglalta össze egy jó neveltetést kapott úrinő képességeit: „tudott nyelveket, zenét, értett a festéshez, finom kézimunkát készített, egyszerű ruhát is tudott varrni, főzni, vasalni, takarítani. Mint háziasszony egészen a maga helyén volt, sőt, első helyet foglalt el a társaságban, mert pompásan táncolt, korcsolyázott és tennisezett is.”

Szintén a 68-as törvény adott először lehetőséget a nőknek valamiféle kitörésre. A felső népiskolák és a polgári lányiskolák végzőseinek állami tanítónő-képezdéket állítottak fel, ahová a leányok tizenötödik életévük betöltése és a felső népiskola elvégzése után jelentkezhettek, majd három év után diplomát kaphattak. Később a lányok középszintű oktatását és felvételi körülményeit a fiúkéhoz igazították. 1873-tól a kitűnő elemi iskolai tanítónői oklevelet szerzett lányok jelentkezhettek az 1898-tól Erzsébet Nőiskola nevet viselő első polgári iskolai tanítónőképzőbe.

A tanítónőképző elsősorban annak köszönhette népszerűségét, hogy sokáig ez volt a lányok számára a legmagasabb képzési szintet biztosító intézmény. A diákok többsége nem akart tanítani, az iskolákban ennek ellenére megváltoztak az arányok: míg az 1890-es évek elején mindössze a tanítók közel 15 százaléka volt nő, addig 1903-ban arányuk már több mint 30 százalék volt. A női felsőoktatás helyzetében az igazán nagy fordulat 1895-ben következett be, amikor Wlassics Gyula miniszterelnök rendeletének köszönhetően a következő tanévtől a nők előtt is megnyílt a budapesti és a kolozsvári egyetem orvosi és bölcsészkara, valamint gyógyszerészeti tanfolyama.

A nő volt az úr a háznál

Hugonnai Vilma grófnő, az első magyar orvosnő portréja
©

Nyilván: pár orvosnő, feminista grófnő és tanítónő sem csinált nyarat. És valóban: szavazójog hiányában, minimális közéleti érdekérvényesítő lehetőségek mellett, mégis mi alapján mondhatnánk, hogy a nők nem voltak igazán elnyomva a dualizmus korában? És mégis, az 1860 és 1914 közt élt fővárosi úrinők magánéletét feldolgozó könyvet olvasva zavarba jövünk, és olykor még azon is kaphatjuk magunkat, hogy bizonyos értelemben veszettül irigyeljük a közjogi értelemben elnyomott budapesti úrinőket, akik mai szemmel nézve, aranyéletet éltek.

A dualizmus korában ugyanis a közélet és a magánélet élesen elkülönült egymástól. És tény, míg a politika és a közélet kizárólag a férfiak világához tartozott, a nőkét a családi otthon töltötte ki. Ám itt a budapesti úrinő szó szerint úr volt. Ha például tehetősebb volt a család, egyenesen két cseléddel vezette a háztartását. Miközben ugyanis neveltetésükből fakadóan a budapesti úrinők mesterszakácsok voltak, a mindennapos főzést rendszerint a szakácsnő végezte, a ház úrnője csak a menüsor megtervezésébe szólt bele. A többi házimunkát pedig a kettes számú cseléddel végeztették, a nagymosáshoz "József Attila mamáját" hívták, a vasalást pedig a vasalónőre bízták.

Mindezek után jó kérdés, hogy a ház asszonya mégis mivel töltötte az idejét? Miközben a cselédek munkáját felügyelte, legtöbb idejét a kézimunkázás kötötte le, illetve gondoskodott az élelmiszerek és a lakás működésben tartásához szükséges dolgok beszerzésének megtervezéséről. A családja jövőjét szem előtt tartó feleség nem tartotta távol magát a család pénzügyeitől sem, sőt, nem egy esetben ő vette át azok irányítását. A kosztpénz teljes mértékben a felségterülete volt, de gyakran a teljes vagyon és a család befektetéseinek felügyelete is a férj és a feleség közös felelőssége volt.

A budapesti úrinők a korabeli elvárásoknak megfelelően viszonylag sokat foglalkoztak a külsejükkel: ha igazak a történetek, éjjel-nappal úgy néztek ki, mint akit skatulyából húztak ki, mert nem létezett olyan sürgős házimunka vagy elintéznivaló, ami indokolta volna, hogy a ház asszonya elhanyagolja a külsejét. Délelőttönként a Margitszigeten is kifogástalan külsővel korzózott, ugyanúgy, ahogy a legutolsó divat szerinti ruhakölteményben járt bálozni, Operába, hangversenyre, estélyekre, teadélutánokra, vasárnap délelőttönként misére, esténként színházba.

©

Gyakorta a magukat szegénynek mondó hivatalnokok, értelmiségeik is három-négy szobás belvárosi lakást tartottak fent több alkalmazottal, sőt, megengedhették maguknak, hogy a család nőtagjai az egész nyarat a várostól távol töltsék a Balatonon vagy másutt, de a gyermekek külföldi iskoláztatásáról sem kellett lemondaniuk. A dualizmus fővárosi úrnői pedig a gyereknevelésben is segítséget kaptak: bár a gondozásuk továbbra is elsődlegesen az ő feladatuk volt, az édesapák sokszor a kezdetektől tevékenyen részt vettek a gyerekek nevelésében, szeretetük kimutatását nem a gyengeség jeleként fogták fel.

A korabeli levelek és feljegyzések szerint a férjek nemcsak eltartották, hanem tisztelték is asszonyaikat. Ha valaki a cseléd jelenlétében tiszteletlenül bánt a feleségével, szóbelileg vagy tettlegesen bántalmazta asszonyát, azt becsületsértésként fogták fel, vagyis már elegendő válóoknak számított.

A nők megbecsülését a magánélet területén mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a kor emberei a háztartásvezetést komoly tudománynak, valódi üzleti tevékenységnek tartották, sőt. Meggyőződésük volt, hogy a háztartását példásan vezető nő az ország érdekében cselekszik, vagyis a legjobb értelemben vett történelmi, hősies szerepet tulajdonítottak a dualizmus asszonyainak.

Cikk megosztása
Címkék