A boldogság utáni vágy vizsgálatát praktikus lehet a „végéről” kezdeni. A hospice alapítványok közreműködésével időről időre felbukkannak olyan listák, amelyek haldokló emberek utolsó gondolatairól tanúskodnak. Soha ennyire tisztán, önámítást és megjátszást nélkülözve nem találkozhatunk a „Mit kellett volna másképp tenni az életben?” kérdésre adott válaszokkal.

Ne gondoljunk elrugaszkodott dolgokra: többet kellett volna utazni, több élményt szerezni. Magamat kellett volna előtérbe tenni, nem mások boldogságát szolgálni. A nemiséget jobban megélni. Kár volt beleragadni a rossz kapcsolatokba/munkákba. Két dolgot állapíthatunk meg: egyrészt csupa olyan dolog, amit menet közben is tudunk, másrészt a birtoklás, az anyagi jólét véletlenül sem bukkan fel e listákon.

All you need is

Lépjünk eggyel visszább. Keljünk fel megkönnyebbülve a halálos ágyunkról, és vessük bele magunkat az időskorba. A világ egyik legrégebbi kutatása 1938-ban kezdődött az amerikai Harvard Egyetemen, ekkor választottak ki 268 férfit különböző évfolyamokról, hogy évtizedeken át vizsgálják életük minden aspektusát. A karriertől kezdve a családi helyzetük változásáig, politikai nézeteiktől az egészségügyi állapotig és a boldogság megéléséig. A Grant Study néven elhíresült vizsgálat közel 80 éve tart.

Több utazás, több élmény

Shutterstock

A résztvevők minden évben kitöltenek egy hosszú kérdőívet, másfél évtizedenként pedig személyes interjúkra is sor kerül. A kutatást jelenleg vezető George Vaillant harminckét éves volt, amikor bekapcsolódott a munkába, most már nyolcvan fölött jár, a még életben lévő válaszadók jóval kilencven fölöttiek. Közel nyolc évtized alatt elég sok tudás és információ gyűlt össze arról, mi kell az „optimális” élethez.

Vaillant így fogalmaz: szeretet és más semmi. A szeretet persze sok felületen megvalósulhat: szerető családi háttér a gyermekkorban, szerelemben töltött házastársi évek, szeretetben nevelt gyerekek, illetve jó barátok és munkatársak. Vaillant azt is kimutatta, hogy a szerető közeg az anyagi jóléttel is korrelál, míg az elindító családi háttér nincs kimutatható kapcsolatban a későbbi boldogulással.

Mindennek ára van

Tudjuk, love is all you need, vagy a pénz nem boldogít, sőt money can’t buy me love. A vezérelvekkel tisztában vagyunk, de a gyakorlati átültetés a legritkábban sikerül. Kik azok a futóbolondok, akik egész aktív életükben autóra, új órára gyűjtenek, drága táskákat, cipőket és öltönyöket vásárolnak, és még örülnek is neki? Ezek lennénk mi, a túlnyomó többség?!

Ráadásul sokszor olyanra is vágyunk, ami nem kapható pénzért. A meghatározó amerikai politikai teoretikus és közgondolkodó Michael Walzer összeállított egy listát olyan, Amerikában tabunak számító árukból, amelyek adásvétele vagy nem kivitelezhető vagy egyenesen illegális. Ilyen lehet például maga az ember (vagyis a rabszolgaság), a politikai befolyás, az igazságszolgáltatás, az isteni kegyelem, a szerelem és a barátság.

Ami nem kapható pénzért

Shutterstock

Amint erről Philip Tetlocknak, a Pennsylvaniai Egyetem pszichológus professzorának 1999-es szellemes kísérlete is tanúskodik, ezeknek a nem megengedett tranzakcióknak már a gondolata is felzaklatja, bemocskolja az embert. A kísérletben résztvevő alanyoknak egyébként racionális, a valóságban is elképzelhető kórházi döntést kellett mérlegelniük: el lehet-e költeniük egymillió dollárt egy haldokló kisgyerek megmentésére. A döntéshozóról a kísérleti alanyok azonnal negatív véleménnyel voltak, már a kérdés maga is elég volt a lesújtó ítélethez.

Ugyanakkor tudjuk, hogy az acélhidegségű racionalitás a következő: mindennek ára van – vagy még inkább – mindennek van ára, és időről időre szörnyű döntések sorozatára kényszerülünk. Az élmény megszerzése, vagy a siker elérése nemegyszer szinte feloldhatatlan morális dilemmával jár párban, ehhez pedig a feltételeket esetleg lehetővé tevő anyagi javak megléte sem ad könnyű feloldozást.

Egy nagy történet része

Ismert marketinges példatörténet szerint rekordáron kelt el az a családi ház, amit a tulajdonosa így hirdetett: „csodálatos emlékeink kötődnek ehhez a kis házikóhoz, imádtunk itt lakni, de sajnos kinőttük”. A személyes szál, a történet, a sztori máris olyan érzelmi többletet adhat egy tárgynak, ami fokozza az értékét, és többé válik annál a racionális funkcionalitásnál, amit egyébként képvisel. Ugyanez az esetek többségében viszont épp fordítva sül el: az eladónak rosszul esik, ha például a sok nagyszerű autós kirándulás emlékét nem fizeti meg a reménybeli vevő, aki az autó rozsdásodását, a gumik állapotát nézi.

Egy ház, saját történettel

Shutterstock

A jól sikerült történetmesélésre mennek rá egyébként a sikeres márkák is, hogy ne csupán jó minőségben összevarrt utazótáskát vegyünk, hanem részévé válhassunk egy nagy történetnek. Érdekes emberi tulajdonság, hogy ez a személyes szál már gondolatban is kialakulhat: elég olykor megérintenünk egy tárgyat, vagy elképzelni, hogy a miénk lehet, máris jobban fogunk ragaszkodni hozzá. Egészen abszurd, de ez az elkötelezettségi hatás (az úgynevezett endowment effect) kocsmai kísérletben, három teljesen egyforma söralátéttel is eljátszható. Ha a kísérleti alanyunk választott egyet közülük, nem fogja szívesen lecserélni másik ugyanolyanra. (Javaslom kipróbálni!)

Hencegési együttható

Különös lehet, de a személyes szál értéknövelő hatása nemcsak a potenciális vásárló, hanem az adott tárgy előtörténete szempontjából is kulcsfontosságú. Máskülönben felkopna az álluk a patinás aukciós házaknak és cserebereportáloknak. Az ereklyéknek, eredeti aláírásoknak, Britney Spears saját szájából származó rágóguminak óriási a keletje, hatalmas piaca van.

A Yale Egyetemen 2010-ben izgalmas kísérletet végzett az ilyen „pozitív fertőzéssel” kapcsolatban George Newman, Gil Diesendruck és Paul Bloom. Az alanyoknak általuk csodált, élő hírességre kellett gondolniuk, akinek megvehették bizonyos tárgyát, például a pulóverét. A vizsgálat arra koncentrált, hogy a tárgyra vonatkozó tulajdonságok hogyan befolyásolták a vásárlói hajlandóságot. A kísérleti alanyok egy részét arról tájékoztatták, hogy a szerzett tárgyat nem adhatják el, sőt soha senkinek nem mondhatják el, hogy a tulajdonukban van.

Élmények mementója

Shutterstock

Ennek hatására az ár picit csökkent, a dicsekedés lehetősége és a további árnyerészkedés lehetősége ugrott. A potenciálisan kifizetendő ár zuhanni kezdett, amikor a kísérletvezetők azt mondták, hogy a pulóvert alaposan sterilizálták. Szintén értéktelenebbé vált a ruhadarab, ha azt mondták, hogy a híresség is csak ajándékba kapta, de sosem viselte. Az ereklye akkor ért a legtöbbet, ha az adott sztár ténylegesen viselte, leette céklalével, beleizzadt, és persze, ha mindezt el is lehetett mesélni. Steril ajándékpulóver senkinek sem kell.

Amit egy égő házból kihoznánk

Az egyik luxus autómárka úgy hirdeti magát: aki azt állítja, hogy a pénz nem boldogít, az nem a megfelelő dologra költi. A pénz boldogságra való átválthatósága generációk egész sorozatának jelentette és jelenti a legsúlyosabb kérdést. Két szociálpszichológus, Leaf Van Bovent, a Coloradói Egyetem és Thomas Gilovich, a Cornell Egyetem tanára 1998 és 2000 között megvizsgálta, hogy egy sok pénzbe kerülő élmény, vagy egy régóta vágyott, drága tárgy megszerzése okozott-e nagyobb örömet a kísérletben résztvevő diákok számára.

Úgy találták, az élményeink a materiális javainknál sokkal inkább megmutatják, kik is vagyunk valójában. Egy égő házból a legtöbben a fotóalbumukat hoznák ki, mint pótolhatatlan élményeik mementóját. Mindez egybecseng a halotti ágyaikon nyilatkozó emberek, vagy a nyolc évtizeden át vizsgált aggastyánok megélt élettapasztalatával is.

Bőhm Kornél kommunikációs tanácsadó

Olvassa el ismeretterjesztő cikkünk szubjektív párját a wmn.hu-n!