Tetszett a cikk?

Titokban és nyilvánosan szovjet segítők százai működtek Magyarországon. Rákosi hívta be őket, de Kádáréknak is segítettek. A legfontosabb azonban mindig a szovjet birodalom érdeke volt.

A magyar félmúlt legendás alakja a szovjet tanácsadó. A közbeszéd két fajtáját különböztette meg. Egyikük, aki élenjáró szovjet termelési módszerekkel ismertette meg a magyar sztahanovistákat, megtanította, hogyan teljesíthetik több száz százalékosra a tervet, minek nem szándékolt következménye a honi népgazdaság eredményes szabotázsa volt. (Lásd Makszimenko villámgyors falazási módszerét, illetve annak tragikus következményeit.) Másikuknak magas beosztása volt, titokban és teljes munkaidőben a totális diktatúra kiépítésén, perek koholásán, szabad emberek megnyomorításán szorgoskodott. A testvéri segítségnyújtás imígyen fordítódott le napi gyakorlatra.

Kartasov kartárs

A kép lényegében hiteles, amint ez Baráth Magdolna magyar és szovjet forrásokra támaszkodó, Történelmi Szemlében közölt ködoszlató cikkéből is kiderül. A „tanácsadónak” valóban két kategóriája volt. Az előbbi a „civil” szakértő, aki terepen, üzemeknél, vállaltoknál, intézményeknél segítette az átállást, s munkája többnyire nyilvános volt. Az utóbbi, a voltaképpeni „tanácsadó”, aki az irányítás legmagasabb szintjein, főleg a minisztériumokban dolgozott. (Kartasov főtanácsadó például hetente egyeztetett Rákosival.) Az ő csoportjának legnépesebb alcsoportja valóban az erőszakszervezeteknél és büntető szerveknél működött, többnyire rangrejtve, és régen rossz volt, ha halandó találkozott velük. A BRFK-n például Petőfi Alex és Magyar Mihály néven jártak be munkahelyükre. Hamisítatlan szovjet fekete humor.

Pro forma a szovjet szakértők mindenhova kérésre érkeztek, de nem igen lehetett nem kérni belőlük. Az is igaz, számuk nem csak Moszkva sugallata miatt szaporodott, a felgyorsuló szovjetizálás során valóban igényt tartottak rájuk a káderhiánnyal küszködő kommunista vezetők. Mellesleg azt is várták tőlük a népi demokráciák sztálinista irányítói, hogy közvetlenül szolgálnak információkkal az éppen aktuális, életveszélyesen változékony moszkvai irányvonalról, vagy ha úgy adódik, rajtuk keresztül frakciózhatnak pártbeli riválisaik ellen. A szovjet vezetés céljai még világosabbak voltak: ott akart lenni a nagy metamorfózisnál, és kezében kívánta tartani a folyamatokat. A kitelepített rezidensek tehát a direkt irányítás és direkt kontroll hatékony eszközei voltak Sztálin utolsó éveiben.

A tanácsadók – nem csak nálunk – a Honvédelmi és Belügyminisztériumban, az állambiztonság és a rendőrség szerveinél, valamint a hadiiparban vitték a prímet. És a vezető szerepet érdemes komolyan venni. Gerő Ernő például így írt erről 1956-ban novemberében: „Minden hadiipari üzemet kifejezetten szovjet kívánság és tanács alapján építettünk. Saját kezdeményezésre egyetlenegy sem épült.” 1956 elején nem kevesebb, mint 82 fő szakértősködött a magyar hadiiparban.

Belkin a házban

De a legnevezetesebb a szerepük mégis csak a koncepciós pereknél volt, orosz történészek szerint is ők voltak a „fő konstruktőrök”. Itt van példának nekünk a Rajk-per és Fjodor Belkin altábornagy, a szovjet Állambiztonsági Minisztérium (MGD) „nyugati felelőse”. Ő és munkatársai személyesen is belefolytak a kihallgatásokba, a per előkészületeibe és koncepciójának kidolgozásába, sőt magát Rákosit is instruálták. Hajdu Tibor történész szavaival: „a koncepció Rákosi és Belkin közös szellemi terméke volt – az alapkoncepció mégis inkább Belkiné és főnökeié”. Egyenesen tragikomikus, hogy Farkas Vladimir államvédelmi főtiszt emlékei szerint éppen ez a Belkin rótta meg az ÁVH-t a gyanúsítottak célszerűtlen kínvallatása miatt. „Befejezésül közölte, nehogy bárki is félreértse szavait: kivételes esetekben megengedhető a fizikai kényszer is, de ezt nem úgy kell csinálni, mint ahogy nálunk tették.” Szász Béla, a (mellék)per egyik legendás elítéltje szerint az MGB-tanácsadók jelenléte törte meg azoknak is az ellenállását, akiket korábban a veréstől sem hajlottak meg. Mindenki számára világossá vált, hogy itt nem az ÁVH „magánakciójáról” van szó, hanem Moszkva irányít.

Vajon hányan lehettek a tanácsadók összesen? A válasz nem egyszerű, noha Baráth dicséretesen sok számot hoz, a summát mégis nehéz megmondani. 1951 év elején 624 instruktort és tanácsadót tartottak nyilván Moszkvában, akik különféle népi demokráciákban tevékenykedtek. Csakhogy ehhez a számhoz nem adták hozzá az állambiztonsági, a katonai, a határőrségi területen szolgálókat, és azokat, akik „technikai segítséget” nyújtottak. Tehát éppen azokat nem, akik minden bizonnyal a legtöbben lehettek. 1949 végén egyedül a magyar BM-ben már 15 „új” szovjet államvédelmis volt, akiket Rákosi ismételt sürgetésére dobtak át hozzánk. Egy időben nem lehetett meg valamire való állami szerv, vállalat, intézmény presztízsfokozó szovjet tanácsadó nélkül. Még a Levéltárak Országos Központja is erős szükségét érezte a testvéri segítségnek, de kérelmét a szaktárca ridegen elutasította – a levéltári szakma nem kis szerencséjére. Mindebből arra következtethetünk, hogy csúcsidőben akár kétszáz szovjet specialista is vendégeskedhetett a káderhiánnyal küszködő kis országunkban.

Pospehin mester

Mennyibe került Magyarországnak a családtagokkal együtt több száz fős ideiglenesen nálunk állomásozó kontingens? Merthogy 1951 után gyakorlatilag a magyar álam állta a tanácsadók összes költségét, bérét; és hát, nem bánt szűkmarkúan velük. Erre sem lehet pontos választ adni, egy biztos: sokba. A szovjet tanácsadó, szakértő elvileg azonos bért kapott az azonos beosztású magyar kollégájával. Az átlag a nagyon erős 3500–4000 forint körül mozgott, de pl. Pospehin balettmester havi 7000-et húzott. Csakhogy ehhez még hozzájött a kiküldetési költségek megtérítése a szakembernek és teljes családjának, emellett bútorozott lakást kaptak ingyenes használatba, a rezsiköltségeket is a magyar állam állta, autó, sofőr, tolmács is dukált. Jelentős költséget jelentett a kopoltyúnként fizetett 2000–4000 rubeles kárpótlás is, amit a szovjet állam kapott a szakember fájó hiányának ellentételezéseképpen. Mindez akkor, amikor 1954-ben egy háromtagú magyar családnak 1400 forint körül mozgott a létminimuma, és még 1956-ban is mindössze 600 forint volt a minimálbér.

A gondoskodás mindenre kiterjedt, így pl. 1951. november 7-én a magyar vendéglátók mondén ajándékkosárral (virág, cigaretta, kávé, konyak, bor, teasütemény) kedveskedtek a szovjet segítőknek, fejenként 106 forint értékben. De kedvükre üdülhettek Galyatetőn vagy a Mecsekben is. Külön vállalat, a Csillag Miklós Villaház gondoskodott a specialisták méltó elhelyezéséről Budapest frekventált helyein, sőt még az élelmezésükről is mindaddig, amíg a gyenge szovjet gyomrok fel nem lázadtak a jó magyar koszt ellen. De más kifogásokkal is szembesültek a vendéglátók, mondjuk, hogy nincs elég cirill betűs írógép. Egy ’51-es kimutatás szerint havi átlagban egyetlen szovjet specialista 21 300 Ft-ba került – nem számítva számos járulékos kiadást (pl. az útiköltséget). A tetemes summát a magyar fél vonakodott teljes egészében megfizetni, ezért még elszámolási egyezkedésbe is bonyolódott Moszkvával, nem sok sikerrel.

A tanácsadói rendszer – miképpen a többi testvéri országban – a szovjet megszállással egy időben kezdett el kiépülni, a csúcsidőszak Magyarországon valószínűleg 1950 és 1953 közé tehető, bár 1956-ig nem sokkal csökkenhetett a létszám. Az ’50-es években Kínától az NDK-ig mindenütt találunk szovjet rezidenseket, és csak a Sztálin halálát követő változások után nem akartak mindenütt ott lenni és mindenbe beleszólni a szovjet elvtársak. A szkeptikus Berija már ekkor, 1953-ban írja Malenkovnak: „A tanácsok, amelyeket barátainknak adunk, mellékesek, rendszertelenek, számos esetben nincsenek összehangolva a népi demokratikus országok és a Szovjetunió gazdasági–politikai feladataival. Sőt, egyenesen meg kell mondani, hogy tanácsaink nem mindig voltak szerencsések.” De a rendszer visszafejlesztésre és leépítésére mégis csak 1958 után kerülhetett sor Hruscsov kezdeményezésére. Akkor nálunk is már csak 40 fős volt a szovjet szakértői kontingens (23-an a BM-nél, 9-en az uránbányászatnál, 8-an a hadseregnél teljesítettek szolgálatot).

A tanácsadók ugyan hazamentek, de az ún. „összekötők” egész a rendszerváltásig itt maradtak. Katonai területen, illetve a hírszerzés és az elhárítás terén folyamatos volt az együttműködés, ám a történész sem tudja, pontosan meddig. Baráth Magdolna ezzel kapcsolatban idézi az egykori belügyminiszter, Horváth István, illetve Krjucskov KGB-vezér látszólag ellentmondó megnyilvánulásait. A magyar politikus 1990. január 20-án arról számolt be kormányának, hogy az összekötők már ’89-ben elmentek. Míg szovjet kollégája még 1990. februárban is létezőnek tekintette a KGB szervezett jelenlétét Magyarországon. Meglehet, a két állítás között nem is olyan nagy az ellentmondás, csak a nézőpontok voltak már merőben eltérőek.

(Történelmi Szemle, 2010/3)

Zádori Zsolt

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!