Ha belövöd, nagy futballista vagy. Ha kihagyod, rossz futballista vagy. De ha rá sem lövöd, nem vagy futballista.

Ez az a nagy igazság, amely mentén az örökké emlékezetes müncheni  BL-döntő minden szereplőjét érdemes megítélni. A tragikus hősöket éppúgy, mint a trónra lépőket. Aki ott volt, vállalta, amit kellett – van, akinek sikerült, van akinek nem. De minden szereplő, mindenét odaadta, ettől volt igazi dráma.

Hogy mikor érdemelte volna meg jobban a Chelsea a BL-győzelmet, arról rengeteget fognak vitázni még. Moszkvában négy éve nagyjából kiegyensúlyozott meccsen nyert végül a nem okvetlenül jobb Manchester United. Talán mert odafent valaki így gondolta. A tartozás, amit akkor felírtak neki, tegnap este lejárt, kifizette. A Chelsea Münchenbe nem egyenrangú partnernek érkezett, hanem hogy a saját módszerével megnyerje a meccset. És ezúttal vele voltak az égiek.

A futball filozófusa is szót kért a döntőn. És feltette nekünk egyik nagy kérdését: melyik csapatot tekinthetjük jobbnak? Amelyik nyerni akar, de nem tud, vagy amelyik csak nem akar kikapni és sikerül neki? A Bayern München, hazai közönség előtt, egyértelműen a győzelemre játszott. Csakhogy hiába nyerte meg háromszor is a meccset, végül vesztett. A Chelsea-nak sok elképzelése arról, hogyan szerezzen gólt, nem volt. De minden íratlan lélektani törvényt megcáfolva – nyert. Akkor tehát…?

A három pillanat, amikor a Bayern – elvileg – meg kellett volna, hogy nyerje a BL-döntőt: 1. Müller gólja, percekkel a lefújás előtt, egy olyan meccsen, amiről addigra ordított, hogy egy gól eldöntheti. 2. Tizenegyes, rögtön a hosszabbítás elején. 3. Előny a büntetőpárbajban – és Neuer, a kapus is belövi a maga 11-esét. Ezekből a helyzetekből a futball lélektana szerint már nincs visszaút az ellenfélnek.

„Már láttunk erre példát máskor is, nem mindig a jobbik csapat nyer. Egyszerűen ilyen a futball” – mondta lényegre törően Thomas Müller, akitől a BL-hőse címet is elorrozták, pedig fejes gólja pár percig ezt ígérte neki. Németesen lényegre törő rezümé.

De a pályán most az angolok voltak a „németek”. A Chelsea úgy nyerte meg a meccset, ahogyan Gary Lineker és a világ szerint csak a németek tudják. Amiből az is következik, hogy a Bayern München ezúttal nem volt igazán német csapat. És nem volt igazán Bayern München: hány olyan garnitúrája volt már a pirosaknak, akik talán nem játszottak volna ilyen fölényben, de a 11-est nem hagyták volna ki a hosszabbításban és egyet biztosan belőttek volna a helyzeteikből?

„A szerencse a Chelsea mellé állt, amely megérdemli a BL-győzelmet. Nem lehet őket okolni bármiért, miközben mi hagytuk ki az összes helyzetünket. Pedig a Bayern volt a jobb” – nyilatkozta elegánsan és kissé rezignáltan Franz Beckenbauer. A kulturált és szimpatikus futballt játszó németekről sokan megjegyezték eddig is, hogy elődeik agresszivitásából és gyilkos ösztönéből mintha kevesebb lenne bennük – vajon mennyire viszi ezt magával a német válogatott az Eb-re?

A tragikus hős ugyanakkor egy holland, Arjen Robben. Nem kívánjuk senkinek, amit átél: a szezonban a második döntő megy el egy kihagyott 11-esén. A Dortmund ellen a legvégén, most a hosszabbításban rontott. De csak az ronthat, aki elvállalja, lásd a fenti igazságot. Bastian Schweinsteiger is tudja.

„Ezek a fiúk arról álmodtak, hogy megnyerik a döntőt hazai pályán – és pont az egyik legjobb, legtapasztaltabb közülük, elhibázta a büntetőjét. Bastiannak ezzel a teherrel egyedül kell megbirkóznia, sajnos ilyen a futball. Nagyon nagy szerepe volt abban, hogy idáig eljussunk, most majd kell egy kis idő, hogy mindezt feldolgozza” – nyilatkozta Jupp Heynckes. Az edző, akiből nem lett kétszeres BL-győztes, pedig Müller gólja után azonnal beküldött még egy védőt, őrizni az előnyt.

„Úgy játszottunk, ahogyan egy otthon lévő csapatnak kell, a statisztika is megmutatta, mindenben jobbak voltunk, most ezt nem jutalmazta a sors. De nem igazságtalan az eredmény – be kellett volna lőni néhány helyzetünket, akkor most nem lennénk csalódottak. Gratulálok a Chelsea-nek, Di Matteónak pedig egy új szerződést kívánok!”- búcsúszott úriember módra Heynckes.

Hogy Roberto Di Matteónak Drogba győztes büntetője után hány perccel jutott eszébe először a jövője, nem tudni. Roman Abramovics, a tulajdonos nem szerepelte túl magát az ünneplés alatt, kicsit megérintette a kupát, amire vagy hét éve vágyik – mostantól Londonban ezrek figyelik, mikor kéreti magához állítólag nem sokra taksált edzőjét.

Di Matteo felült Isten tenyerére, talán ő is tisztában van vele. Rövid beugrása alatt mindent megkapott a szeszélyes sorstól, amit edző megkaphat: mindenekelőtt egy csapatot, amelyiknek – nyilván neki is köszönhetően – a kényes szituációkban mindig adott a gép. Ki tudja, ha marad, mikor szembesül először az ellenkezőjével.

„A labdarúgás és az élet néha kiszámíthatatlan és őrült. Nem hiszem, hogy bárki megjósolta volna, ami történt velünk. Nagyon boldog vagyok és főleg a játékosaim miatt, akik rengeteget dolgoztak ezért – értékelt Di Matteo – A bekapott gól után alig maradt időnk, de a szív és a szenvedély látszott rajtuk, mentek előre. Nehéz volt felkészülnünk a sok eltiltott miatt, de a siker iránti vágy ma is megmutatkozott a játékosaimban” – tette hozzá az olasz, aki olaszosan építette újra csapatát, de az angol klubokra jellemző szent őrület is kellett, hogy mennybe mehessen velük.

Mert a Chelsea azzal nyerte meg az idei Bajnokok Ligáját, hogy – noha a szervezett védekezés a játéka alapja – mindig tudott gólt, gólokat lőni, amikor kellett. Ez pedig a győztesek erénye. Már a Napoli elleni visszavágón, Di Matteo első meccsén is kényszerben voltak. Megoldották (két hátvéd sorsdöntő góljaival!) – aztán a Barcelona ellen, miközben a futball istene óvta kapujukat, megint betaláltak, amikor arra volt szükség.

A döntőben pedig a támadásépítés kulcsembere, Ramires nélkül is gólt tudtak szerezni, amikor egyszerűen nem maradt más esélyük. A Bayern majdnem húsz szögletnél járt már, amikor ők – a 88. percben – a másodikat lőhették. Világos volt,hogy ez az egy esély. Világos volt, hogy Drogbának jönnie kell. És jött.

„Ezek azok  a pillanatok,amiket a Chelsea soha nem fog elfelejteni. Mindent odaadtak a győzelemért és végül megnyerték, meglett az Abramovics-éra legfontosabb trófeája. Az eufória egy ritka formája, amit átéltünk, négy évvel az emlékezetes moszkvai éjszaka után. Volt egy pillanat, amikor a Chelsea játékosai lehajtott fejjel álltak és a legrosszabbra gondoltak – 3-1-re vezetett a Bayern a büntetőpárbajban – és ők ott álltak a bukás szélén megint” – emeli ki a Guardian tudósítója is a drámai mélységet, ami ebben a történetben benne van.

Akik miatt még a Chelsea-vel kevésbé szimpatizálók is elismerik, hogy megérdemelték a boldogságot a kékek, azok a klub „bölényei”. És nem csak azért, mert Cech, Lampard, Drogba és Terry (vagy a fantasztikusat játszó Obi Mikel) kárpótlást kaptak Moszkváért, és nem csak azért, mert már „kijárt” nekik egy siker. Hanem azért,mert igazi hadvezérek módjára ők maguk tettek érte, hogy a szobruk ott legyen a talapzaton.

Didier Drogba az elsők között is az első. Talán már nincs a világ öt legjobb csatára között (bár épp a döntő mutatta meg, hogy mégis…), de azok az erények, amelyek vezérré teszik, nem korfüggőek. Megmutatta az utat az utána következőknek is.

„Ha a Chelsea-ben játszol, soha nem adhatod fel. Az utolsó pillanatig küzdened kell. Ezt akarjuk beleplántálni az új játékosainkba és a fiatalokba is” – fogalmazott Drogba, akit négy éve kiállítottak – talán ezért kellett éppen Terrynek odaállnia akkor az ötödik büntetőhöz – és volt törleszteni valója. Elégedett lehet: az „újak” közül David Luiz például extázisban futballozott.

Frank Lampard, aki nyugodtan kérhetne bármekkora szeletet a tortából, szintén Drogba előtt hajtott fejet. „Ő a legfontosabb játékosunk, egy igazi hős. Nélküle nem lennénk itt. Nem volt szép a játékunk, de megnyertük a Bajnokok Ligáját és ez számít. Elképesztő érzés.”

És akkor még ott van a Chelsea gyilkos nyugalmának megtestesítője, Petr Cech, aki Robben, Olic  és Schweinsteiger büntetőit is kifogta (utóbbinál csak hozzáért, de talán épp ennyi kellett), ahogyan négy éve Cristiano Ronaldóét. Két döntőn négy hárított 11-es, ez a statisztikája. De a tartás, amit adott a toldozott-foldozott védelemnek, nem mérhető számokban. Csak a legvégén veszítette el nyugalmát. Amikor már lehetett.

„Végig hittem benne, hogy megfogok egyet a büntetők közül, miután az elsőbe beleértem. Nem tudom leírni, milyen érzés kerített hatalmába a végén. Ordítottam, azt se tudtam, hol vagyok. Életemben először volt olyan, hogy húsz másodpercig fogalmam se volt, mit csináljak. El sem tudják képzelni, milyen érzés” – mondta a cseh kőszikla.

A Chelsea tehát úgy zárt le egy korszakot, hogy nyitva maradt minden – ha kikaptak volna, alighanem végleg búcsút mondunk egy generációnak a BL-ben. Így azonban – a Tottenham nagy bánatára – a kékek jövőre is itt lesznek,és Abramovicsnak a legridegebb üzletember énjét kell elővennie, hogy Drogbát, Terryt vagy Di Matteót kiírja a klubkönyvből.

Apropó, Terry: a csapatkapitány együtt emelte fel a BL-serleget Frank Lamparddal, és alighanem magában lezárta üzletét az égiekkel. Visszakapta, amit négy éve elvettek tőle.

Mostantól a Bayern München sokáig magukba roskadt játékosai bízhatnak benne, hogy valahol tényleg felírták, mivel tartozik nekik a sors.