Elfogult leszek: a maraton számomra a sportágak királynője, melyben kiemelkedően egyesül a gyorsaság, a hosszúság, a kitartás, a hit, az akarat, a taktika és a fájdalom. Egy olyan számról van szó, amely 40 éve még a “meg nem értett”-kategóriába tartozott, ősi olimpiai gyökerei ellenére csak egy szűk kör gründolta, amatőr szinten pedig kevés dilis hobbijának tartották. A városmaratonok felfutásával nemcsak a sportág presztízse, de tábora is exponenciálisan nőtt milliósra, és manapság a (hosszútáv)futás a triatlon mellett a leginkább űzött, legnépszerűbb tömegsport a foci mellett/után. Mármint, hogy amatőr szinten csinálják, és nem a tévében nézik.

Sosem értik meg a begyöpösödött hazai fejesek, hogy nem öt kiemelt sportágba kéne nyomni az állami dotációt és kedvesen felszólítani-kényszeríteni a cégeket, hogy az adójukból odagurítsanak pár milliárdot. Tömegsportba kell feketetni, amatőrsportot kell támogatni, mert a fentiek felfutása nemcsak egy átmeneti hype, hanem tartós elköteleződés. Nem szabadna futóversenyeket korlátozó döntéseket meghozni: ha valaki kimegy New Yorkba a maratonra futni, a Queensboro-hídról a 1st Avenue-ra fordulva konkrétan egy dühöngő arénában találja magát a rengeteg szurkoló miatt.

AP / Mike Groll

Londonban még New York trónfosztása is megtörtént: elképesztő tömegek voltak végig a kordonok mögött, hogy a hagyományos zárónapi számot végigszurkolják. A sokadjára citált etióp-kenyai éremcsatában itt sokkal inkább kenyai esélyeket láttam, nemcsak mert jobb futókat hoztak (150 férfi futotta meg az olimpiai szintet, s például a hivatalos világcsúcstartó Patrick Makaut kihagyták), hanem mert az eddigi csalódást keltő szereplésen is javítani akartak, frusztrálta őket az öt- és tízezer méter eredménytelensége, nem utolsósorban legyűrni az egy arannyal jobban álló etiópokat.

Hamar világos volt, hogy ez a maraton a világszinten is jegyzett maratonisták versenye lesz, noha nagyon színes volt a mezőny, volt dél-szudáni versenyző is, aki az olimpiai zászló színeiben versenyzett, lévén fiatal államának még nincs olimpiai bizottsága. Az elit hosszú futására mindig számíthatunk: nyerhetett volna amerikai részről az örök második (na jó, néha első) helyezett Meb Keflezighi, a fehér fenomén Ryan Hall, a brazil városmaraton-specialista Dos Santos, az ugandai Kiprotich, a japán Fujiwara, az etióp Abshero, avagy Feleke. A nagy kenyai belháborút pedig a Kisri, Kipsang és Kirui (a kétszeres világbajnok) triójában prognosztizáltam. Kiprotichból amúgy volt három is a férfi maraton mezőnyében. A francia színekben futó hamar kiesett sérülés miatt, a kenyai igazából az 1-2. nevét használja, amely jobban cseng a marathon világában (Wilson Kipsang), szóval az “igazi” Kiprotich a 23 éves ugandai Stephen, aki az atlétikai olimpikonok tablóján szokatlan módon komoly arckifejezéssel, nyakkendőben szerepel. Az észak-keletre eső Kapchorwában született, ott még szokás a női körülmetélés. Onnét költözött Kenyába 17 éves korában, a jobb edzésfeltételek miatt. Az eldoreti felföldi edzésközpont fantasztikusan hatásos, Kiprotichnek is hasznára vált. Egyik első maratoniját úgy nyerte, hogy nyúlnak szerződtették, és úgy belejött, hogy megnyerte.

AP / Luca Bruno

Természetesen megint csak a BBC 1-en lehetett követni a versenyt, elképesztően megkomponált közvetítés volt gyönyörűen kitalált, grandiózus kameramozgásokkal. Nem kisebb legenda szakértett, mint Haile Gebrselassie kétszeres tízezres bajnok, sokszoros maratoni világcsúcstartó. A legenda a maga szokásos udvarias, mosolygós modorában kicsit panaszkodott, hogy 4-5 fokkal melegebb van az ideálisnál, dicsérte a technikás, kihívásokkal teli, kanyargó pályát, és hiányolta az etióp válogatottból Tsegaye Kebedét. Mi őt hiányoltuk, de ha reálisak vagyunk, Gebre két éve hanyatló formában van, a bemutató versenyeken kívül kevés jó eredményt ért el, így nem volt csoda, hogy kihagyta az olimpiát. Örök tüske lesz neki, ahogy Paula Radcliffe-nak is a női maraton, de mindkettőt nagyon elverték volna Londonban. A megalázás lehetősége helyett a visszalépést választották, profin döntöttek. Gebre kenyai és etióp rivalizálást jósolt, ám a végén az ugandai Kiprotich nevetett. Sőt: egyetlen etióp sem fejezte be a versenyt, ez óriási meglepetés. Kicsit óvatos kezdés után (3:05-ös kilométerek) 6 kilométernél a brazil Almeida próbált ellépni, de a mezőny hamar bedarálta. 12 kilométernél a magasra nőtt kenyai esélyes, Wilson Kipsang Kiprotich akciózott, 14-nél már 15 másodperces előnyre tett szert. Öngyilkosnak tűnt a vállalkozása: ilyen korán, iramfutók nélkül kockázatos és önsorvasztó hosszú hajrát nyitni. 14:11-es (!) ötezerrel vált le, és egyre szaporzáta, 44:51-nél volt a 15. kilométerénél, még mindig egyedül szívta a felvezető motoros bűzét. Kisebb para futott végig az élbolyon, fokozniuk kellett a temt, Ryan Hall nem is bírta, meghúzodott, ki kellett álnnia, nagy K.O. volt ez az USA csapatának.

Csak páran tudták követni Kipsang tempóját, közel fél perccel lemaradva: Dos Santosban, az etióp Felekében és Absheróban, Kiruiban és Kiprotichben volt fantázia, a második boly már 1 percet kapott Kipsangtól, akin látszott, hogy bajban van. 20 kilométernél elkezdett hátranézegetni, pedig tudjuk, hogy abból csak a baj van. Bizonytalan, törődött futó benyomását keltette féltávnál (1:03:15), 22-nél még a frissítőjét is elfelejtette, a csapatvezető szólt utána, hogy igyon valamit. A visszakocogás már jelezte, nem húzza sokáig, időt is vesztett vele. Ha már depó: érdekes volt az országzászlós rendszer, általában nevek vagy rajtszámok alapján rakják ki a depóban a frissítőket.

AP / Mike Groll

Szinte forgatókönyvszerűen megismétlődött az a felállás, ami Londonban a közép- és hosszútávoknál rendre előfordult: két etióp és két kenyai üldözi egymást. Itt még az ugandai Kiprotich loholt velük, aki végig nagyon okosan versenyzett. Mindig az épp kicsit lemaradt üldözőbollyal ment, mindig akkor váltott eggyel nagyobb fokozatra, amikor kellett, s végig az egyre fogyó élmezőnyben futott. S mikor már szinte mindenki lemorzsolódott, akkor robbantott.

Üldözői 26,5 kilométernél teljesen befogták Kipsangot, itt már csak a degui vébégyőztes kenyai Kirui és Kiprotich meccselt vele, a dobogó kialakulni látszott. Zúgtak a Szent Pál-katedrális harangjai, amikor a három futó teljesen együtt elhaladt előtte az őrjöngő tömeg biztatása között. Így futottak jó 10 kilométert, amikor valami döbbenetes történt. 36,6-nál hárman még együtt futottak be egy kanyarba, ám amikor a közvetítés képet váltott, a kanyarból kifelé hatalmas előnnyel érkezett az ugandai. Elképesztően égetni kezdte a vésztartalékot, és alig egy kilometer alatt félperces előnyt szerzett. A teljesen kicsontozott Kipsang már csak a 3. helyért futott, Kiruiban pedig nem volt spiritusz felvenni a versenyt Kiprotich-csel, tisztes távolból követte.

Kenya tehát elbukott, Uganda egyetlen érmét, a legfényesebbet Kiprotich szállította az utolsó napon. A 2:08:01 nem túl fényes idő, de alapos taktikusságról tanúskodik. Meb Keflezighi főnixmadárként támadt fel, és az utolsó 100 méteren hajrázta le a meggyötört Dos Santost. Nagy meglepetésre, a kenyaiak harmadik, beugró embere – már ez is milyen durva –, a nem hitelesített világcsúcstartó Emmanuel Mutai csak 14. lett egy borzalmas 2:14:49-es idővel, Kovács Tamás pedig a 72. helyen fejezte be a versenyt a közel száz indulóból. Tán a kenyai szakvezetés, elgondolkozik, hogy nem lett volna-e jobb a maratoni tragikus körülmények közt elhunyt pekingi bajnokát, Samuel Wanjirut egy hozzá hasonlóan tehetséges topatlétával “helyettesíteni” Londonban, s akkor talán Patrick Makau a világycsúcstartó (2011, Berlin) is a pályán vitézkedhetett volna.

AP / Matt Dunham

Egyébként Kiprotich annyira fáradt és boldog volt, hogy képtelen volt nyilatkozni érdemben a BBC-nek. Meghallgatta a sablonkérdést, hosszan gondolkodott, majd óriási vigyort vágott, hatalmas endorfin-túltengésében legyintett, és nemes egyszerűséggel otthagyta a megszeppent riportert. Az olimpia legviccesebb jelenete volt.