Itt lihegett Edward király, Goering és Wagner - kulturális szextúra Párizsban
Hogyan találhatjuk meg Párizsban a hús és kéjvágy történelmi helyszíneit? Egyáltalán nem nehéz. Mintha a városatyák ágytól-ágyig fektették volna a metrósíneket. Csak 18 éven felülieknek.
A Bourbon-emlők városa
Franciaország lágyéktájon kezdett hódítani, miután elvesztette katonai nagyhatalmi státuszát. A világ örömmel hajtotta rabigába a fejét, a helyi futtatók rekordszámú hamvas és kevésbé hamvas testet púdereztek be esténként. De nehogy azt gondoljuk, hogy ezek az idomok mind a lelketlen szexipar sorozattermékei. A mennyiség mellett Párizs megőrizte a minőséget, mi több: a művészetet, az étvágygerjesztés tudományát, a testi mulatozás kamaszos örömét, a szexuális bolondozás bájos humorát, a perverzió barokk csigavonalait és a szabadgondolkodással síkosított tipi-tapit. Szemben Velencével, ez a kérkedő királyi enyelgés városa.
Mi mást is várnánk Párizstól, ahol a pezsgőspoharat Marie Antoinette telt kebleiről formázták. A merész ívekkel megáldott testet először XV. Lajos, a hercegnő apósa ismerte fel és meg, de megihlette a híres sèvres-i porcelángyárosokat is. Ha igaz a hír, Versaille-ba látogatott Jean-Jacques Lagrenée, a gyár művészeti igazgatója, és leviaszozta a hercegnő becses csecsét. Nem szőrtelenítés, hanem mintavétel céljából. „Jean-Jacques, de hiszen önnek feláll!” - ámuldozott a hölgy. „Nézze el hercegnő, az iparművészet vérpezsdítő” - reagált a férfiú.
Arról már megoszlanak a vélemények, hogy tényleg pezsgőspohár lett-e belőle, avagy csak tejescsésze. Az előbbi partydívaként, az utóbbi bulimamaként definiálja Marie Antoinette-et, mindkettőnek megvan a maga közönsége, de talán az utóbbiak nyerésre állnak. Egyrészt azért, mert a hercegnő tettekben is támogatta a „vissza a természetbe” mozgalmat, így maga szoptatta gyermekeit.
A tejescsésze még ma is látható a porcelángyárban. Sèvres akkor még vidéknek számított, akárcsak Versailles, de ma mindkettő a város része, és kényelmesen közlekedhetünk a kettő között. Felszállhatunk a 171-es buszra, 35 perc alatt megteszi az utat 1,40 euróért. Gyorsabb a RER (9-es vonal), de kevesebbet látunk útközben. Ha megérkeztünk, akkor a Kerámiavárosban keressük a történelmi relikviát. Szomszédságában a Mértékek és Súlyok Nemzetközi Hivatalának épülete, alias a nagy presztízsű Breteuil Pavilon, amely 1875 óta biztosítja, hogy Marie Antoinette nőiességét a világon mindenütt köbcentiben mérik a közös standardnak megfelelően.
Örömnegyed királyoknak...
Ahogy a Bourbon-csöcsörészés történelmi korszaka leáldozott, a szexhajhászat is elszakadt az udvartól. A kufircvillákat a belváros belvárosában nyitották meg, a lojalitás pontokra, a fogyasztóbarát és csomagárakra éhező kedves és megfontolt vásárló pedig a közép- és alsóbb néposztályok negyedeiben találta meg örömét. Mindkét esetben igaz, hogy a város álszent. Ezer éven át ment a huzavona, hogy betiltsák a prostitúciót, számtalanszor meg is tették, de mindig maradtak kiskapuk a szabályozásban.
Nézzük először a vörös szőnyeges szolgáltatás különleges esettanulmányát. Viktória királynő fia, VII. Edward halmozottan hátrányos helyzetű walesi hercegként szenvedte el ifjúsága hosszú éveit. Először is trónörökösnek született, ami, ha figyelembe vesszük anyukájának tartós regnálását, emberfeletti türelmet követelt tőle. Másrészt gömbölyded testalkatával a tornasor végén állt, amikor a tiniszexet osztották, vagyis a várakozás kínzóan megnyúlt. Frusztrált éveiben választhatott, hogy a., katona lesz, b., kék harisnyákat húzogat az asztalok pucér lábára, ahogy azt a vikroriánus prüdéria megkövetelte, c., kurvázni jár. Na, vajon mit választott? Mindenki kapaszkodjon meg: a tabudöntés és az illúziórombolás sorai következnek.
Kedvenc bordélya a Louvre környékén 1878-ban megnyitott Le Chabanais. Az azonos nevű utca 12-es házszáma alatt egy ír hölgy, Madame Kelly üzleti sikertörténetét ismerhetjük meg, aki egy részvénytársaságot alapított vállalkozásához. Edward látogatásait nem akarták vagy tudták titokban tartani: címerét kitették a számára fenntartott szoba falára, saját kádat építtetett, amit alkalomadtán pezsgővel töltött meg, és mindezt a teljes hancúrszektor tudta. Toulouse-Lautrec 1903-ban publikált egy karikatúrát a brit uralkodóról a l’Indiscret című lapban. Egyébként Lautrec is járt ide, akárcsak Cary Grant, Goering, Wagner. És Marlene Dietrich, mivel a Le Chabanais örömmel látta azokat a jineket, akik másik jinekre és nem jangra vágytak.
1946-ban bezárták, ami Martha Richard feminista, háborús hős és francia kém kampányának köszönhető. Ekkor Salvador Dalí fogta magát, és megvette a kádat 170 000 frankért.
Ma egy 6 emeletes társasház áll a helyén, nem sok emlékeztet az egykori funkcióra. Mégis érdemes átsétálni az utcán, a Louvre környékére és a Tuileriák kertjéhez úgyis ellátogatunk. Ahogy bejárjuk a környéket, átélhetjük a párizsi álszentséget: a tolerált épület csillogó luxusba csomagolva hivalkodott a város kellős közepén, nyílt titkaival. Belsejében túlélt a Japán Szoba (az egyes lakosztályokat tematikusan dekorálták), amit az 1900-as Párizsi Világkiállításon iparművészeti díjjal tüntettek ki. Érdemes megnézni, pazar látvány.
Visszatérve a francia krémesen kiteljesedett duci angol hercegre, a hotel legpajzánabb büszkesége az volt, hogy miként fújtatott Edward király, akkor már angol király, fakó szexhintalován. Nagyjából egy pelenkázó és egy hintaszék hibridjéről beszélünk, amit azért tervezett két felséges kezével, hogy kényelmesen hozzáférjen az este szerencsés kurtizánjához. Vagy több kurtizánjához, ahogy a memoárok emlegetik, bár nem teljesen világos, hogy ez esetben miként használta. Egészen különleges, hogy az elmúlt száz évben senkit nem érdekelt, mi lett a székkel, egészen addig, amíg Tony Perrottet, a Bűnösök nagy utazása című könyv szerzője rá nem bukkant. (Perrottet kiváló forrás az európai szextúrákhoz!). A szék az eredeti gyártó, Soubrier örökösénél ma is fellelhető a 14 Rue de Reuilly cím alatt. (Nem nagy kitérő, 20 perc séta a Notre Dame-tól, illetve a 8-as metróval egészen Faidherbe-Chaligny állomásig mehetünk, innen 1 perc séta.)
Aki nem fért el itt, a Le Chabanais hálószobáiban, továbbállt Madam Païva bordélyházába. A hölgyről annyi mindent kell tudni, hogy bele se kezdünk taglalásába. Legyen elég, hogy elfogyasztott vagy féltucat férjet, minden házasságból nyertesen jött ki, egy-egy öngyilkost hagyott maga mögött. Prostituáltként kezdte, ami megmagyarázhatja a közismerten gyengébbnek bizonyuló erősebb nem irányában táplált ambivalens érzelmeit. Állítólag még ifjúkorában egy hálátlan kuncsaft kihajította a Champs-Elysées 25 előtt, és itt megfogadta, hogy a maga ura lesz, saját bordélyt nyit, és rövid pórázon tartja a kiéhezett férfiakat.
Sétáljunk. A Tuilériák és a Louvre felől a város fő tengelye mentén haladunk, átvágunk a Concorde téren és az Champs-Élysées zöld szakaszán. Az utóbbit méltánytalanul hanyagolja az utazóközönség, mindig a paloták és a ruhamárkák jutnak a sugárútról az eszünkbe. Nem olyan nagy baj ez, legalább nem nyüzsögnek olyan sokan a Grand és a Petit Palais körül. A két épület az ipari forradalom építésztechnikájának büszkeségei, ahol üveget borítottak az óriási íveket leíró fémvázakra. A tátongó belső terek még ma is megszédítik a látogatókat, az időszakos kiállítások is arra koncentrálnak, hogy a hatalmas méretet szellemesen, esetleg sokkolóan használják ki.
Ha körbe- és bejártuk őket, akkor menjünk tovább, dombnak felfele, a 25-ös házszámig. Az Hôtel de La Païva épületéig. Ha valahol érvényesül Párizs grandiozitása, akkor ez a reneszánszot idéző épület lesz az. Két kocsibehajtót építettek, hogy ne kelljen a fiákereknek y-fordulót leírniuk a belső udvaron. A beltérben már-már a katedrálisok terét idéző lépcsőház, sárga ónixból, a mennyezet festett. A szobákat mór stílusú fürdők egészítik ki.
…és polgároknak
Az álszentség a magasabb osztályok kommunikációs privilégiuma. A polgárok és munkások megelégedtek annyival, hogy megegyezzenek vagy kijátsszák a hatóságokat, akik évszázadokon keresztül próbálták szabályozni, visszaszorítani és - esetleg - tiltani a prostitúciót. A monarchák és városatyák szigorú kísérletei pótmegoldássá gyengültek, amikor a történelem bebizonyította, hogy orgazmus nélkül nincs politika. Ezért hagyták is, tiltották is a kereskedelmet, hátha mindenki boldog lesz. (Persze ettől mindenki boldogtalan maradt, kivéve azt a néhány megfizetett percet.)
Így küzdött meg a létjogosultságáért a Szajna bal oldalán kiépült Beaubourg vigalmi negyed, vagyis a Gyönyör városa. Üzleti modelljét tekintve szerelmi Tesco: stricik és mádámok polcot bérelhettek termékek és szolgáltatások számára. Azért, hogy serkentsék kereskedelmüket, merész neveket adtak a köztereknek. A szelíd turista nehezen tudja csak elképzelni a kor utcatábláit, amikor a pornográf nyelvi lelemény irodalmi rekordokat döntött. Ha pedig már elképzelte, lassan rájön, hogy itt sem történt más, mint hogy szakma után nevezték el a köztereket, akárcsak a reneszánsz városok suszterei, szűcsei vagy kádárai. Csakhogy jelen esetben nem hívhattak tizenkét utcát Prosti köznek, logikusnak tűnik a szakma mélyebb rétegeiben elmerülni.
- Elnézést, megmondaná, hogy hol találom a híres Marseille-i Nyalóka cukorkaboltját?
- Hát persze, sétáljon csak tovább, amíg el nem éri az Apácabaszó utcát, ott forduljon balra, és két perc alatt eléri a Húzz Egyet a… szabad?
- Persze, szabadgondolkodjunk együtt.
- ...két perc alatt eléri a Húzz Egyet a Fa_n közt. Onnan továbbsiet a Pinaszőr úton, ami keresztezi a Kurvarejtő és Seggvakaró utcákat, és végül eléri a… jaj, hogy is hívják… Igen, Stuart Mária utcát.
- Ezt az utóbbit felírom.
A környéket ma a Pompidou központ uralja. Az útikönyvek csendesek az obszcén múlttal kapcsolatban. Helyesen, többek között azért, mert sok-sok gyerek érkezik a Beaubourg utca báb- és babamúzeumába. Hétfő kivételével délelőtt 10-től este 6-ig 6 euróért tudunk bemenni. A gyerekprogram előtt vagy után pedig böngészhetünk könyveket a maréknyi boltban, vagy hallgathatunk Sztravinszkijt a Pompidou-nál működő zenélő szökőkutaknál.
A hosszú túra kifárasztott, térjünk vissza hálószobánkba.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
