Hetekkel korábban egyik norvég ismerősöm azt tudakolta, merre töltöm a húsvétot?

-   Kautokeinoban – feleltem kérdésére.

Elkerekedett szemmel bámult rám. Udvarias ember lévén, semmit sem kérdezett, de csak nem hagyott nyugodni arckifejezése, folytattam hát a diskurzust.

-  Valami rosszat mondtam tán?

-  Á dehogy – így a norvég. – Csak nem értem, miért akarsz az isten háta mögött kétszáz kilométerrel ünnepelni.

-   Hát nem ott van a számik nagy húsvéti fesztiválja? – tudakolom.

-  De, az ott van. Látsz majd pár népviseletbe öltözött idős asszonyt és csomó hullarészeg embert. Ha neked ez kell, menjél. Jó utat, kellemes ünnepeket – csippentett szemével.

Kissé elbizonytalanodtam. Azt már korábban megtanultam, hogy az útikönyveknek nem szabad mindig hinni. A szerzők többnyire felét sem járják be a leírt helyeknek, más könyvekből, prospektusokból, rosszabb esetben az internetről tájékozódnak. No, de Kautokeino számi húsvéti fesztiválja külön bekezdést kapott az egyik nagy nemzetközi bédekkersorozat Skandináviáról szóló darabjában. Korábban kiadtak százmillió útibeszámolót szerte a világon. Kautokeino esetében csodáról regéltek. Akkor miről beszél nekem itt ez a norvég?

Lantos Gábor

Nem hagytam magam, és március 31-én, túrám 89. napján nekivágtam Norvégia talán legeldugottabb településének. Elég csak rápillantani a térképre, s meglátják, hogy igazam van. Kautokeino a norvég számiföld déli csücskében fekvő, nagy területen elhelyezkedő kisváros, melyen összesen egy út vezet át. Délről Finnországból érkezik az ember (így jöttem én), észak felé Alta a legközelebbi nagyváros. Repülőtér, vasútállomás nincs, naponta egy-két busz fordul meg errefelé.

Hetta után negyven kilométerrel gurultam ki a közös Európából, a teljesen kihalt határon bóklászó szarvasok rázták a fejüket. A következő rén már semmit sem rázott, lévén, mozdulatlanul feküdt az út szélén a hóban. Ezt csak akkor vettem észre, mikor a kocsival elhajtottam mellette, mert korábban csak nagy feketeséget láttam azon a helyen. A motor zúgására az addig feketéllő tömeg hollók formájában az ég felé szállt. Érkezésem megzavarta őket húsvétvasárnapi lakmározásukban. Leállítottam a motort, arra voltam kíváncsi, visszajönnek-e enni, amíg ott vagyok? Vijjogva köröztek a levegőben, de nem szálltak alá. Elfogyott a türelmem, gyújtás, motor, indulás. Ötven méterrel később a visszapillantóból látom, ahogyan folytatták reggelijüket.

Lantos Gábor

Kautokeinoba begurulva megérkeztem a nagy semmi kellős közepére. Délelőtt tíz óra volt, a nap halványan sütött, embert nem láttam a környéken. A város egyetlen komolyabb szállodájába mentem, hátha lelek angol nyelvű fesztiválprogramot. Azt nem, de egy kedves lapp portást találtam. Közölte, hogy délutánig semmi érdemleges nem fog történni. Délben kinyit a múzeum, ha akarom, nézzem meg a kiállítást, vagy vásárolgassak az ajándékboltban. Éjjel különféle alternatív zenekarok érkeznek, de addigra itt józan ember nem sok lesz, a muzsikosokat is beleértve. Aztán elfordult tőlem, egy szállóvendéggel kellett foglalkoznia.

Nem hittem el, hogy lukra futottam. 89 napig minden tökéletesen ment. Valamennyi előre eltervezett, illetve spontán programom csodálatosan alakult. Erre idejöttem, autóztam százötven kilométert, s még egy rendes számi sapkát sem találok sehol?

Kedvetlenül bóklászok a faluban (városnak nem merném nevezni), mikor harang hangját hozza a szél. Gyerünk a templomba. Mire felérek, megjelenik az első népviseletbe öltözött férfi. Vidáman integet. Később szembesülök vele, hogy ő az egyik lelkész. Norvégul vezeti majd a húsvétvasárnapi istentiszteletet. Mellette egy sötét hajú fekete képű lapp ember állt, aki a számik ősi nyelvére fordította az elhangzottakat.

Mindez azonban később derült csak ki. Most ott tartunk, hogy körbejárom a templomot. Amely fából épült, piros festékkel kenték le, mellette elhagyott temető húzódik meg a hóban. A sírokat nem látom, csak a mély hóból kikandikáló fekete vaskereszteket. Közöttük nyírfák húzódnak, sejtelmes az egész. Ha belépnék oda, combközépig süllyednék a hóban. Közben nagy sárga busz fordul be a templom elé, özönlenek a turisták. Amerikaiak, akik azért jöttek el a világ végére, hogy picit visszamenjenek az időben. Lássanak népviseletbe öltözött idős és fiatal embereket, asszonyokat, férfiakat, gyerekeket, családokat. S nem is kell csalódniuk. Jönnek egymás után

Lantos Gábor

Múlt és a jelen speciális keveredésének pillanatai azok, amikor hetvenhez közelítő, lépteit nehezen viselő agg nő száll ki hatalmas terepjárójából. A jármű kereke csaknem akkora, mint a töpörödött öregasszony. A fényképezést nem mindenki viseli. Akinek nem tetszik, sietősre fogja lépteit, de van, aki megáll és pózol is egyet. A szent hely kisvártatva megtelik. Mindenkinek jutott ülés, az érdeklődők a hátsó sorokban, a pompázatos ruhákba öltözöttek legelől. Ének száll, lelkész hangja szól. A két nyelven zajló áhítat miatt minden kétszer annyi ideig tart, de sietni errefelé nem szokás.

A másfél órás vasárnap délelőtti istentisztelet alatt egyetlen fénykép sem készülhet. Aki kattintani mer, annak vége. Nem vezetik ki, de úgy néznek rá, hogy jobban teszi, ha önként lép a távozás mezejére. Mindenki az alkalomnak megfelelően viselkedik. A legnagyobb fegyelmezetlenséget az az amerikai férfi követi el, aki húsz perc elteltével a padra borulva alszik. Csak a másfél óra múlva felhangzó harangszó ébreszti legmélyebb álmából.

Lantos Gábor

Kifelé menet gyorsan eltűnik Kautokeino templomba járó lakossága. Ebédidő van. Hogy mit tesznek az asztalra, nem tudom, de Finn-Lappföldön, Muonio mellett sült bárány, hagymás krumpli, nyers lazac, fetasajtos saláta és gyümölcshab volt a menü. Meg tej. A finnek mindenhez ezt isszák. Reggel, délben, este. Jobb esetben. A rosszabb változat itt is az alkohol.

Kautokeinoban cseppet másképp alakultak az ivási szokások. A templomból lejőve, a település egyetlen főutcáján visszacsöppenek 2013 észak-norvég rögvalóságába. Habár két órával korábban még senki sem járt errefelé, most jobbra-balra dülöngélő férfiak próbálnak előbbre jutni. Hogy merre jártak eddig, hol vedelték le magukat a sárga, akarom mondani a hófehér földig, fel nem foghatom.

Mi lesz itt este? – teszem fel magamnak a kérdést, s eszembe jut e cikk elején megidézett norvég. Ekkor értem meg, miért intett óva Kautokeinotól. Még betérek egy ajándékboltba, s rögtön meglátom a lapp asszonyok hátára vetett mintás kendőt. A gyapjúból készül anyag érintése igen kellemes, kérdezem az árát. 1600 norvég korona, vagyis 64.000 forint. Akkor ezt most nem viszem haza, szépen összehajtogatom, úgy teszem vissza a polcra. Az eladó csalódott, azt mondja, kézzel készült azért kerül ennyibe. Mondom, ha feléért odaadná, elgondolkodnék. Nem először hallhatja ezt az ajánlatot, mert mosolyogva mond nemet.

Visszafele gurulva, látom, a varjak már nem lakmároznak az elhullott szarvas fölött. Megállok, s lesem, mekkora részt szakítottak ki a húsából. Nem süt a nap sem, minden szürkeségbe borult. Úgy érzed, nagyon közel van hozzád az ég. Hettában megállok, és bekapok egy hamburgert. Olyan ódivatút, igazit. Zsemle, saláta, hagyma, szósz, hús, sajt, nátrium-glutamát.

- Szarvasból kéri? – így az eladó.

- Kösz, de nem – mondom. Azt meghagyom a varjaknak.

Száznapos utazásomból kevesebb, mint tíz nap maradt. A jövő héten egy norvégiai lazacvágóhídról, a világ legnagyobb tengeri örvénye mellől és egy eredeti finn farmról jelentkezem.