szerző:
Béres Tibor

Korszakváltás a mutyiban: Kiknek szól a kiírás? Na, szabad a gazda?

A kormány civilekkel kapcsolatos politikáját gyakorlatilag a politikai ízlés és hovatartozás szerint lehet kategorizálni. Ha belül vagyok az egy-a-táboron, azaz a CÖF-fel zarándoklok, békemegyek, nyitom fel a szemét a honi magyarságnak (ez így, vonzat nélkül is megállja a helyét, lényeg, hogy nyitva legyen, amikor kell), akkor ez a kormány végre, évezredes sorsszerepét betöltve tesz pontot a liberális világrendszer végére azzal, hogy a valódi értékeken alapuló civil értékeket támogatja. Ilyesmi.

Ha kívül vagyok ezen (ami azért civilként nem jelent fogalmi abszurditást), akkor rossz esetben hatósági vegzatúrát, KEHI szabadcsapatok grasszálását a székhelyünkön, jobb esetben csak ignorálást jelent. Ez utóbbi nem pusztán annyit jelent, hogy elmennek a közterületen kihelyezett adománygyűjtő dobozunk mellett az állami alkalmazottak anélkül, hogy beledobnának legalább egy nagykabátgombot, hanem az állami és uniós források megvonását. Ez utóbbi majdnem olyan hatású, mint amikor egy húszfős készenléti rendőr akciócsapata megadásra és iratanyaguk átadására szólítja fel a háromfős, a fegyveres és fegyvertelen közelharcra kevésbé felkészült civil jogvédő aktvista csoportot.

A magyar civileknek (innen ezt a jelzőt a józan észnek megfelelő civil csoportosulásokra használom) nincs saját pénzük. Jó, van, akinek van egy kevés. Kizárólag egy-két, ezt a munkát nagyon hatékonyan, profin végző szervezet tud a működéséhez elegendő támogatatást összeszedni magánadományozóktól, úgynevezett fundraising tevékenységgel. És ez nem pusztán profizmus kérdése, mivel kiskutyákra, beteg gyerekekre könnyebb (ez utóbbi opció be is húzott a szektorba néhány obskúrus hóhányót), cigány integrációra, családon belüli erőszak elleni küzdelemre, jogvédelemre stb. pedig majdnem lehetetlen annyi pénzt összetarhálni, amiből az államtól függetlenül lehetne működni. Pedig úgy kellene.

Mégis, a kelet-európai országok sajátja az a helyzet, hogy ezek a társadalmak nem tudják (akarják) a saját civil (mondom, civil) szektorukat fenntartani, és ez még jó hosszú ideig így is lesz. Létkérdés tehát az uniós finanszírozás megléte. Ebből lehetne olyan tevékenységeket finanszírozni, amit szinte mindenütt a világon, civilek tudnak a legjobban elvégezni.

Csakhogy az uniós forrásokat is a kormány szervezetei osztják. Persze, van a rendszer felett uniós kontroll, de ez jobbára abban merül ki – egyelőre -, hogy ha a kormány nagyon láthatóan disznólkodik az uniós pénzzel, akkor ideszalad az OLAF (az EU csalás elleni hivatala), szól a főügyésznek, hogy hellóka, ez így nem oké, csinálni kellene valamit. A főügyész erre pedig úgy reagál, hogy nemá’, tényleg? Mik vannak! Nem szabad ilyet csinálni! Még jó, hogy Magyarországon ilyen nincs. És vagy minden megy a maga útján tovább, vagy csavarnak egyet a rendszeren, hogy ne legyen már annyira feltűnő az egyértelmű. Az EU civil társadalom fejlesztésére szánt pénzei pedig továbbra is mennek a NER építésére. Tessék figyelni, mutatom, hogyan!

A pénzszivattyú eddigi működési módja rém egyszerű volt. Ki kell írni egy pályázatot, amibe beleírjuk, hogy az egyedüli pályázó csak a Nemzeti Anyák Alapítványa lehet. Vagy a Pro-Haverok Rt. (aminek tulajdonosi köre történetesen megbízható gimnáziumi osztálytársakból áll, akik tudják, hogy valami valakinek visszajár majd). De ez annyira feltűnő lett mára, hogy még a hivatalból naiv (azaz a következmények nélküliségre trenírozott) közvélemény mellett az uniós kontroll gyakorlóinak is szúrja a szemét. Az új módszer ennél szofisztikáltabb.

Végy egy nagyon is fontos társadalmi célt. Legyen ez mondjuk

a társadalmi együttműködés erősítése és a szegénység, valamint a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem (...) az ifjúsági korosztály aktív közreműködésére építve, a közösségi aktivitás előmozdításával, a helyi közösségek és az önkéntesség megerősítésével.

Nehéz lenne vitatni, hogy ez mennyire fontos ügy (lenne) ma Magyarországon. Ezt a célt a kormány civil és egyházi szervezetek bevonásával kívánja elérni. A cél is oké, pénz is van rá. Most jön az uniós forráselosztás megNER-esítése. Vegyük ezt a pályázati kiírást. Minden, e területen dolgozó civil örülhetett ennek a kiírásnak egészen addig, amíg végig nem olvasta a feltételeket: Nem lehet egyáltalán bérre költeni a 18-25 milliós támogatásból, amit 36-48 hónapos projektekre lehet megszerezni. De nem lehet, csak 1% (!) a rezsire, működésre elszámolható forrás. A magyar civil (civil!) szektor szegény, mint a templom egere. Szinte senki nem tudja vállalni (még akkor sem, ha Soros György áll a hátuk megett), hogy egy ilyen kezdeményezéshez megfelelő működési és személyes költséghányadot biztosítson.

De akkor kik tudnak? Kiknek szól a kiírás? Na, szabad a gazda?

Jó lenne azt hinni, hogy ennek a pályázati konstrukcióak a kiagyalói szimplán csak nem értenek a munkájukhoz amikor azt írják, hogy a projektmenedzsmentet, szakmai vezetést, pénzügyi menedzsmentet önkéntes munkában kell vállalni. De ez ismét csak az idiotizmushoz közeli naivitás lenne. Ez a kiírás annak a pénzszivattyúnak a 2.0-ás verziója, amíg eddig így-úgy elzötyögött a „kiemelt pályázatok” műfaji megjelöléssel (nevesített lehetséges pályázókkal) vagy a meghekkelt beszerzési eljárásokkal. Ehhez a pénzhez azok a civil szervezetek férnek majd hozzá, akiknek van máshonnan is és nem kevés bevételük. Mondjuk az unió által nem ellenőrzött állami forrásokból. Hopp, egy remek lehetőség a Szerencsejáték Zrt. vagy a Magyar Nemzeti Bank entertainment alapítványai. És akkor még nem említettük az „egyházakat és egyházi hátterű civil szervezeteket”, akiknek ez a módi kétségkívül nem jön rosszul – ha épp az egész nem rájuk lett kitalálva...

Korszakváltás a mutyiban. Az egész olyan, mint amikor a benzinüzemű autók átállnak a hibrid motorra.

Alighanem a pénzek őrzőinek is jó lesz egy 2.0-ás védekezőszoftverre áttérni. De talán már hasznosabb volna azt mondani, hogy állj, ebből elég. Be lehet fejezni a kreatívkodást! És az sem megoldás, ha egy-egy ilyen akció után „korrekciót rendelnek el”, ami magyarul visszafizetést jelent az uniós kasszába. Mert nem a Nemzeti Magyar Anyák és a Pro-Haverok fogják a pénzt visszatalicskázni, hanem mi. Te és én. Bizony.

(A szerző szociológus)

Cikk megosztása