Kevés nyugat-európai politikus van, aki érti, mi és miért folyik jelenleg Kelet-Európában, különösen Lengyelországban és Magyarországon. A nyugat-európai politikusok neveltetésük és szocializációjuk miatt azt hiszik, a folyamatokat észérvekkel, az erkölcsre való hivatkozással vagy a jog segítségével befolyásolni lehet Európa e táján. Naivitásukban azt gondolják, hogy Budapestet vagy Varsót meg lehet győzni, ha olyan jogi eljárásokkal fenyegetik őket, amelyeknek tényleges következményük nincs. Talán számos nyugat-európai politikus számára az a földrajzi közelség hiányzik Kelet-Európához, ami viszont már például Bécsben megvan.

Christian Kern osztrák szociáldemokrata kancellár pontosan tudja, kikkel van dolga, és milyen nyelvből értenek a határ másik oldalán. A kelet-európai politikusok és társadalmak csak a tények erejéből, az erő nyelvéből értenek, és ez az, ami a brüsszeli döntésekből, intésekből, figyelmeztetésekből hiányzik.

Christian Kern nemrég hosszabb interjút adott a német konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung napilapnak, amelyben nyugat-európai politikustól eddig nem hallott józansággal írta le a kelet-európai helyzetet. Nem a morál vagy a vágyak világába menekült, hanem arról beszélt, ami van, és ami jelenleg lehetséges lenne. Kern felismerte, hogy a jelenlegi magyar és lengyel kormányokkal az ellenség a házon belülre került. Mi lehet a megoldás? Bizonyosan nem egy újabb semmire se jó brüsszeli határozat. Lehet bízni például a kormányváltásban, amely persze Magyarországon gyakorlatilag tudományos fantasztikus irodalom körébe tartozó lehetőség.

De a még létező és erős lengyel ellenzéket is el tudja a formálódó varsói illiberális rezsim nyomni. Ahogy Kern mondta: „Tekintve, ami jelenleg az ellenzékkel és a sajtószabadsággal történik (ezekben az országokban – T.P.), nem szükséges túlcsorduló reményekkel élni“. Egy nyugat-európai politikus legfeljebb eddig jutna az elemzésében, és szomorúan állapítaná meg, hogy talán mégis változik majd valami. Kern azonban nem bízná a véletlenre a változás lehetőségét. Ö pontosan tudja, mert Bécsből, a világ negyedik legélhetőbb országának fővárosából egészen jól látni, hogy például Magyarországon az EU-s pénzek nélkül szó szerint semmiféle beruházás nem lenne. Orbán rezsimjét tehát a nyugat-európai adófizetők tartják el.

AFP / APA Hans Klaus Techt

Erre az egyszerre komikus és szomorú helyzetre eddig azonban csak Matteo Renzi egykori olasz kormányfő mellett Christian Kern (képünkön) mutatott rá élesen. Természetesen a pénzeket nem holmi büntetésből kéne megvonni. Azok a nyugat-európai ötletek, hogy például az eleve működésképtelen kvótarendszert az EU-s pénzekkel való fenyegetéssel verjék át, teljes mértékben helytelenek és kontraproduktívak. Ráadásul sem az Európai Unió szerződéseiből, sem alapelveiből egy ilyen nyomásgyakorlás nem levezethető. Kern az EU-s támogatásokat nem büntetés gyanánt vonná vissza, hanem egyszerű következményként.

Miről van szó? Igen, tiszteletben kell tartani a magyar és a lengyel választópolgárok akaratát, ha a relatív többségük újra autoriter rendszerben akar élni. Természetesen elég lebutított demokráciafelfogás az, amely a relatív többség uralmaként fogja fel a demokráciát (ezt még Carl Schmitt is elutasította), ugyanis a liberális demokrácia az intézmények és a kisebbségi jogok révén éppen a többség zsarnokságától védi meg a polgárokat. De ez egy demokráciaelméleti vita, amit ráadásul a magyar és a lengyel viszonyokra vonatkoztatva nem Bécsben vagy Brüsszelben, hanem Budapesten és Varsóban kell lefolytatni. A magyar és a lengyel kiiratkozást a liberális demokráciák köréből az Európai Uniónak a tagállami szuverenitás elvéből kifolyólag jelenleg el kell fogadnia.

Azt azonban már sem az Európai Uniótól, sem egyetlen tagállamától nem lehet elvárni, hogy egy klubban maradjon illiberális rezsimekkel, sőt mi több, e rezsimeket a nyugat-európai adófizetők pénzéből még támogasson is. Kern erre utalt. Vissza kell vonni a nullára a Lengyelországnak és Magyarországnak juttatott EU-s támogatásokat, ugyanis mindkét ország nyíltan és deklaráltan szembefordult az Európai Unió alapját képező alapelvekkel. Az Európai Unió alapértékei nem erkölcsi felfogások, hanem jogi kötelezettségek, amelyek a lisszaboni szerződésben szerepelnek: emberi jogok, szabadság, demokrácia, egyenlőség és jogállamiság. Budapest és Varsó mindegyiket megsértette már annyira, hogy ha például EU-tagjelöltek lennének, akkor szóba sem jöhetne a felvételük.

De ha ez így van, miért tűr az EU? Milyen példát mutat ez a többi tagjelölt országnak, amelyektől eszerint Brüsszel olyan értékeket, normákat vár el, amelyeket a tagállamoktól már nem tud megkövetelni? És milyen képet mutat magáról az Európai Unió, amikor gond nélkül pumpálja a pénzeket illiberális rezsimekbe?

Magyarország és Lengyelország az EU-s pénzek nélkül életképtelen lenne. Csak mivel az EU nem szüntette be a támogatásokat, a magyarok és a lengyelek egy része még mindig nem észlelte, hogy ami fejlődés országukban esetleg van, az mind az osztrák, német, belga, holland, finn (stb.) adófizetőknek, s nem a budapesti vagy a varsói kormánynak köszönhető.

Christian Kern azt mondta, hogy a következő EU-s fejlesztési pénzek eldöntésének napja lesz a D-Day, amely megmutathatja az EU erejét. És hogy nem tűri, ha valaki az EU pénzéből ellene politizál. E felismerésre, mármint hogy Budapest és Varsó másból, mint a pénzek megvonásából, nem fog érteni, lassan-lassan azért már Berlinben is kezdenek egyesek rájönni. Az érdem, hogy mindezt fel merte vetni, Christian Kerné. És nem csak a nyugat-európai adófizetők érdekében! Elvégre a magyar és a lengyel népnek se jó, ha azért kell illiberális rezsimekben élniük, mert az Európai Unió nem mer bátor döntéseket hozni a rendszerek ellen.