A miniszterelnök nagylélegzetű tanulmánya szerint ő a jobb- és baloldali humán értelmiségiek egyenrangú vitapartnere. Láthatólag fűti a bizonyítás vágya: miután üzletemberként és politikusként a csúcsra hágott, filozófusként, szociológusként és makroközgazdászként sem adhatja alább. Ez érdekes fejlemény, ugyanis a rendszerváltás utáni magyar miniszterelnökök eddig nem léptek fel a társadalmi elméletalkotás igényével, legföljebb interjúkérdésekre válaszolva fejtették ki, zömmel másoktól átvett nézeteiket. Gyurcsány viszont szorgalmas és termékeny, s tömérdek teendője mellett arra is jut ideje, hogy alaposan megindokolja, miért nem tűr halasztást az eddig ellazsált (!) államháztartási reformok végrehajtása.

A Szembenézés című írásmű széles ecsetvonásokkal festi meg a magyar társadalom tablóját, s kiragad néhány konkrét területet, ahol a már megkezdett reformok felgyorsítása elkerülhetetlen. Ezek egyike az oktatás, és azon belül is a szakképzés átszervezése. Gyurcsány idéz egy, a kormány számára készített jelentést: „Magyarország a tanulás világában egyre jobban lemarad versenytársaitól. Az elmúlt évek számos reformja ellenére a tudásbeli szakadék, mely a világ legfejlettebb részétől elválaszt bennünket, nem szűkült, hanem szélesedett. (…) A magyar iskolákban – különösen az általános iskolákban és a szakiskolákban – megszerzett tudás a mindennapi életben kevéssé hasznosítható, nem elégséges a tercier szektorban és a modern gyáriparban végzett munkához, és nem alakítja ki a felnőttkori tanuláshoz elengedhetetlen általános készségeket”. Mindebből azután a miniszterelnök levonja a következtetést, és bejelenti: a következő hetekben elkezdik a munkát, hogy széles támogatással bíró, megalapozott szakmai és politikai választ tudjanak adni a közoktatás és a nyugdíjrendszer kihívásaira.

A nyugdíjrendszer átalakítása hosszabb folyamat, apránként is végre lehet (lehetett volna!) hajtani. Az oktatás, s azon belül a szakoktatás azonban olyan terület, gondolják az illetékesek, ahol döntő, határozott lépésekre van szükség. Rosszul képzettek a magyar ipari tanulók, a szakközépiskolások. Egyebek mellett a multinacionális cégek, a hazai gazdaság fejlődésének motorjai is elégedetlenek a munkaerő utánpótlással. A megoldás: a szakképzési intézetek, a szakközépiskolák és szakiskolák összevonása.

A várható eredmény legalábbis kétséges. A gyerekek a Területi Integrációs Szakképzési Központok (TISZK) tanulói lesznek, ahol elvben korszerűbb, jobban felszerelt tanműhelyeket lehet kialakítani, és jobban meg lehet szervezni a munkaerőpiaci kapcsolatokat is, azaz a végzetteknek jobb esélyeik lehetnek az elhelyezkedésre. Ám az 1500-1600 tanulót képző intézményekben, „képzési nagyüzemekben” akár tíz-tizenkét párhuzamos osztályt is indíthatnak, és megvan a veszélye, hogy csökken a pedagógiai munka színvonala. A tanárok legjobb akaratuk ellenére is szem elől téveszthetik a különösen zűrös családokból érkező, problémás gyerekeket, már csak azért is mert egyszerűen nem jut majd idő velük törődni.

A hátrányos helyzetű családokban felnőtt fiatalok lesznek tehát első számú kárvallottjai az iskola összevonásoknak, szüleik ugyanis aligha lesznek képesek ellensúlyozni a nevelés és az oktatás színvonalának romlását. Ezekből az intézményekből elvétve jutnak majd be tanulók az egyetemekre és a főiskolákra, miközben semmi garancia sem lesz arra nézve, hogy tanult szakmájukkal állást találnak.

Furcsa paradoxon, hogy a gyakorlatba átültetik azt, ami ellen Gyurcsány a felsőoktatás reformját sürgetve, a szolidaritás baloldali értékeire hivatkozva, oly szenvedélyesen fellép: „Az oktatásban a magas társadalmi státuszú családok gyermekei jelentősen felülreprezentáltak, a jobb otthoni körülmények közül jövők szinte akadály nélkül jutnak be az egyetemekre, főiskolákra, mi több, a legjobb állami, eddig ingyenes intézményekbe. Ilyen módon kettős hátrány, mély igazságtalanság sújtja a legalacsonyabb sorból érkező tanulókat: több akadályt leküzdve, legtöbbször alacsonyabb rangú és nekik személyesen többe kerülő felsősfokú tanintézetekbe jutnak csak be.” Miközben Gyurcsány azt hangoztatja, hogy az oktatásban meglévő esélyegyenlőtlenséget felszámolására törekszik, a fenti reformintézkedések tulajdonképpen tartósítják, sőt súlyosbítják az esélyegyenlőtlenséget.

Ifi István, a fővárosi önkormányzat oktatási ügyosztályvezetője, a fővárosi szakképzési reform egyik kidolgozója elismeri, hogy a multinacionális cégekkel roppant nehéz egyeztetni a munkaerőigényekről, illetve arról, hogy miféle követelményeket támasztanak a szakmai iskolákat végzett fiatal munkavállalókkal szemben. „Ha például megkérdezzük egy nagyobb elektronikai termékeket áruló bolthálózat humánpolitikai vezetőjét, milyen jellegű munkaerőre lesz szüksége a következő egy-két évben, várhatólag a következőt válaszolja: fiatal, jól betanítható emberekre, minél olcsóbban.”

Ezzel együtt a munkaerőpiaci helyzetből elég sok mindenre lehet következtetni – fejtette ki kérdésünkre az oktatási ügyosztályvezető. Mint elmondta, egyértelmű, hogy bizonyos területeken, például az építőiparban, vagy az egészségügyben egyre nagyobb hiány van képzett munkaerőben. Lenne tehát igény ezekben a szakmákban, de a szakképző iskolarendszer mindezidáig nem, vagy csak jókora késéssel hallja meg ezeket az igényeket. Rossz az információáramlás a munkaadók és a szakiskolák között is. A bajok orvoslására határozta el a a tárca, hogy uniós pénzből létrehozza a TISZK-eket. A tervek szerint e központok a kapacitásokat jobban kihasználják, és tevékenységük hasznára lesz mind a szakmát tanul fiataloknak, mind a betöltetlen munkahelyek miatt küszködő vállalatoknak. Módosították a szakképzési törvényt is: az ötszáz főnél több fiatalt képző intézményeknél tanácsadó testületet kell létrehozni, s abban rész vesznek a gazdálkodó szervezetek képviselői is - tette hozzá Ifi István.

Úgy tűnik, az Oktatási Minisztérium, illetve a Fővárosi Önkormányzat egyelőre  a sötétben tapogatózik, amikor meg akarja határozni, miféle jellegű képzést kellene nyújtani például a nagy kereskedelmi láncok jövendő dolgozóinak. S mivel a szakemberek sem tudnak semmi biztosat, a reform felgyorsításában a legfontosabb szempont a rendszer finanszírozhatósága. Ismét csak Ifi István idézve: „Amikor ez a szakképzési program júniusban elindult, még nem volt szó a költségvetési megszorításokról. Most azonban fel kellett gyorsítanunk a szakképzési koncepció megvalósítását. Alkalmassá kell tennünk a hazai szakképzést az Európai Unióból érkező összegek felhasználására. Azok az összegek, melyeket nem tudunk célszerűen elkölteni, elvesznek a számunkra.”

Mindez nem indokolja, hogy hevenyészve, az érintettek bevonása és érdekegyeztetés nélkül, rohamtempóban hajtsák végre az oktatási reformokat. Napjainkban a középiskolás korú fiatalok jelentős részének sejtelme sincs arról, hogy hol, milyen feltételekkel tanulhat majd tovább, s a bizonyítvány, vagy diploma megszerzése után mihez kezd majd a megszerzett ismeretekkel és a végzettséggel. És ez csak egyetlen részterület azok közül, amelyeknél Gyurcsány Ferenc tanulmányának alcímét kölcsönözve , temérdek a hiba, a tanulság, a tennivaló. 

Pelle János