1929, Wall Street. Akkor még "tömegesítették" a demokráciát.

A 2008. év egyik legérdekesebb és legtöbb riadalomra okot adó fejleménye kétségkívül a „derült égből” lecsapó pénzügyi vihar, sőt hurrikán. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, néhány előrelátó elemzőn kívül (Soros György például már 1998-as, A globális kapitalizmus válsága című könyvében megjósolta, mi fog történni) szinte mindenkit vártatlanul értek az események. S ahogy ez a politikában szintén megszokott: az új dolgok mindig őrült tempójú reakciókat váltnak ki, hirtelenjében azokból válnak a legnagyobb tűzoltók, akik korábban poroltó készüléket is csak filmvásznon láttak, akik alig pár hete még a válság szó használatát is az ellenzék ármánykodásának nevezték.

A válság számos kormány helyzetét stabilizálja, Gordon Brown-tól Gyurcsány Ferenc kabinetjéig. A stabilizáló válságkormányzás egyáltalán nem ritka fejlemény, ráadásul akár nemzeti együttműködés, sőt megbékélés is rendelhető hozzá . („Mikor fogjunk össze, ha nem válság idején”). Ugyanakkor az, ami a válság kezelésében a leginkább pozitívum: a gyors cselekvés, egy másik dimenzióban - nevezetesen a gondolkodásban - akár negatívummá is válhat. A gondolkodói elme számára ugyanis mindig több kell a cselekvést megalapozó gyors döntéseknél.

Ha valódi képet akarunk nyerni a válságról, sokkal szélesebb összefüggéseket is át kell tekintenünk. A politikusoktól persze pragmatikus cselekvést várunk. Ám belegondoltunk-e már abba, hogy sokszor éppen a politikusok túlzottan is pragmatikus cselekedetei vezetnek válsághoz, amikor már betelik a pohár? A mostani válsággal is ez a helyzet, annak politikusi-közéleti befogadása, értelmezése túlságosan egyoldalú, abban elsősorban a gazdasági elemek dominálnak, és egyáltalán nem jelennek meg olyan összefüggések, amelyek nélkül lehetetlen megérteni helyzetünket. Hiányzik a politikai összefüggések feltárása.

A sokat emlegetett 1929-33-as válság sem csupán gazdasági válság volt, mint ahogyan a mai sem csak az. Mind az akkori válságot, mind pedig a mostanit megelőzte egy körülbelül két évtizedes korszak, amelynek megoldatlan problémái törtek a felszínre, gazdasági krízisjelenségek formájában. Az akkoriak a korai demokráciák problémái voltak.

Az 1929-33-as gazdasági világválság előtt nem sokkal jelent meg a fejlett nyugati világban az a politikai modell, amit liberális demokráciának nevezünk. A liberalizmus is és a demokrácia sajátos szimbiózisa jött létre, ami korábban ismeretlen volt. A liberalizmus adta a szabadság jogokat, a demokrácia adta az általános választójogot, vagy triviálisabban fogalmazva: a néptömegek részvételét a legális politikai arénában. Ez így együtt teljesen fölborította az arisztokratikus parlamentarizmus tradicionális rendszerét. E nélkül az alapvető változás nélkül aligha lehet megérteni, miért robbant ki a világválság. Kirobbant, mert a „tömegek lázadása” nyomán teljesen új eljárások, kormányzási elvek és politikai stratégiák jelentek meg a nagypolitikában és ezek pillanatok alatt átformálták a gazdasági viszonyokat és a nemzetközi kapcsolatokat is.

A mai ember számára persze az általános választójog már evidenciának számít (habár egyre többször hallani ennek megkérdőjelezését), ám a maga korában nagyon is meg kellett feszülni érte. S nem sokkal azután, hogy a népet „beengedték” a politikába, súlyos anomáliák jelentkeztek: létrejöttek a „totális” népelvet megtestesítő diktatúrák, amelyek a „mérsékelt” népelven működő demokratikus rendszereket is el akarták söpörni.

Háttérben a politika (Oldaltörés)

Ha tehát valaki azt állítja, hogy a jelenlegi válság hasonlatos az 1929-33-ashoz, akkor illő lenne valamit hozzáfűzni az akkori krízis nem gazdasági vonatkozásairól és a demokrácia általános természetét illető összefüggésekről. De ez is kevés. Tovább kell nyomozni a politikai „kórokozók” irányába. Ha ezt tesszük, rögvest látni fogjuk, hogy a globális kapitalizmus mai krízise mögött is a demokrácia mai modelljének válsága húzódik meg.

Ahogyan 1919 után az akkori korai demokráciák gyenge hatásfokkal teljesítettek, úgy a mai új demokráciákra is áll ez. Akkor a tömegdemokrácia „hirtelen” létrejöttéből fakadt a problémák jelentős része, ma pedig ennek szinte az ellenkezőjéből, abból, hogy 1989 után az általános választójog fontos kellék maradt ugyan, de nincs mozgósító ereje. A nép lényegében kimarad a politikából. Lehetséges egy demokrácia nép nélkül? Ez elég lényegi kérdés, és a globális korban erre az a válasz, hogy a „túl sok nép populista demokráciákat eredményez.”

S mivel az 1989-90-ben létrejött új demokráciákban nincs mód az 1919 utáni modellek másolására, a mai kelet-közép-európai demokráciák fő projektje a gazdasági felzárkózás. Sajnálatos módon azonban az új demokráciák anélkül lépnek túl a politikai részvétel hagyományos demokratikus elvén, hogy azt valójában megoldották volna, és arra redukálják működésüket, hogy egy kétségkívül húsbavágó másik problémát, a gazdaságit orvosolják.

Kérdéses azonban, hogy így ez a modell önmagában, lehet-e sikeres? Az „elnéptelenített” politikával szemben a gazdasági fölzárkózás egyoldalú favorizálása színtiszta folytatása az államszocialista rendszerek irányvonalának, hiszen – emlékezzünk csak - a világgazdasági „centrumhoz” való felzárkózás igénye, illetve a perifériális szerepből való elmozdulás a késő Kádár-korszak vezető értelmiségének is a jelszava volt. Magyarországon azonban nem csupán az értelmiségi vágyak és illúziók maradtak változatlanok, de az ország strukturális helyzete is ugyanolyan, mint volt 20-30 évvel korábban. Éppen ezért érint bennünket oly kedvezőtlenül a mostani válság.

Ha ezeket a politikai összefüggéseket nem látjuk, akkor a válságkezelés sem lehet igazán eredményes. Jó lenne tehát, ha nem áldoznánk fel a pragmatikus cselekvés oltárán a válság politikai hátterének és következményeinek megvitatását. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a probléma IMF-segéllyel megoldható. Arra kell válaszolnunk, miként határozzuk meg a demokráciát magát, azaz:  mit jelent a demokrácia 2008-ban, mit fog jelenteni 2009-ben?