Megrázó adatokat publikált Manchin Róbert, a Gallup Europe igazgatója arról, hogy a világ társadalmai milyennek látják jövőjüket, pontosabban életüket öt év múlva. A Gallup WorldPoll reprezentatív mintán, 120 országban tette föl a kérdést. Az eredmény számunkra lesújtó: a 117. helyre kerültünk, a felnőtt lakosság 34,2 százaléka tartja a maga jövőjét reménytelennek vagy szinte reménytelennek. Egyedül Zimbabwében látják az emberek sötétebbnek a jövőjüket (40,3 százalék). Érdemes megvizsgálni, kikből áll a magyar 34 százalék.

"Optimistákra és pesszimistákra is szükség van egy országban. Az optimisták kitalálják a repülőgépet, a pesszimisták pedig az ejtőernyőt." (G.B. Stern)

Ukrajnában, Lettországban, Portugáliában 20 százalék, Lengyelországban 10 százalék körül mozog azok aránya, akik ennyire nem bíznak a jövőjükben. Aztán jönnek a kifejezetten pozitív jövőképpel rendelkező országok, kevés és még kevesebb borúlátóval: Németország (7,5 százalék), Belgium (3,3 százalék), Ausztria (3,0 százalék), az USA (2,2 százalék), Dánia (0,8 százalék) és Hollandia (0,6 százalék). Jön végül a derűs jövőt látók világbajnoka: Norvégia, ahol a felnőtt lakosságnak mindössze 0,5 százaléka látja sötétnek a jövőjét.

Azt a tényt, hogy 1993-ban és 2000-ban is az alsó harmadba kerültünk, még megpróbálhattuk volna a magyar társadalom állítólag hagyományos borúlátásával magyarázni. De a mostani gyászos adatokat már nem lehet ilyen egyszerűen elintézni. Haiti (35,5 százalék), Burundi (35,5 százalék), Pakisztán (34 százalék) és Togo (31,5 százalék) van velünk egy társaságban.

Hankiss Elemér
© Molnár Anikó
Mi lehet, mik lehetnek az okai a magyar társadalom e döbbenetes fegyverletételének az ismeretlen jövő előtt? És kikből, milyen embercsoportokból tevődik össze ez a 34 százalék? Próbáljuk meg leírni, körülhatárolni őket, vagy legalábbis egy részüket.

A búsmagyarok, vagyis azok, akik benne ragadtak a rossz, „két pogány közt szenvedünk” tradícióba. Feltehetőleg sokan vannak, akiknek érzelemvilágát még ma is átitatja ez az ártalmas, kelet-európai mentalitás. A közoktatás és a média is erősíti, mi magunk is erősítjük egymásban nap mint nap ezt a vesztestudatot.

Az 1989 óta vesztesek. Azok, akik az utóbbi években még reménytelenebb vesztesekké váltak; akik elvesztették munkájukat, alacsony nyugdíjból vagy segélyből élnek, kevés jövedelemből több gyereket nevelnek, súlyos mindennapi gondokkal küszködnek. Nem hisznek, és aligha hihetnek abban, hogy bármiféle politikai változás egykettőre megnyitja előttük a nagy vagy akár csak a szerény lehetőségek világát. Alapvetően kellene megváltoznia az ország gazdasági helyzetének, politikai és társadalompolitikai gyakorlatának ahhoz, hogy az ebbe a csoportba tartozó százezrek hinni kezdjenek a jövőjükben. Ahogyan például Amerikában az 1960-as, 70-es években a fekete bőrű emberek lassan elkezdtek hinni benne.

A cunami áldozatai. Az utóbbi években olyan mértékben roppant meg a gazdaságunk, olyan veszélybe került sok százezer család élete, úgy szétzilálódott a közélet, olyan tehetetlen és tisztességtelen lett a politika, olyan farkasétvágyú a korrupció, hogy – érthető módon – sokaknak megrendült a hitük az ország és önmaguk jövőjében. A gazdasági fejlődés lendületes beindulása, a mindennapi élet valamiféle megnyugvása, a közéleti kitisztulása, a társadalmi béke lassú kialakulása színezheti majd át valamivel derűsebbre ezeknek az embereknek a jövőképét.

A hallgatag vagy hangos sértettek, akik úgy érzik, két évtizede becsülettel dolgoznak, de munkájukat soha sem ismerték el, sohasem fizették meg, miközben mások munka nélkül meggazdagodtak. És már nem is remélik, hogy az ő életükben kialakulhat egy igazságosabb, méltányosabb társadalmi rend.

A zárt gondolkodásúak. Akik csak addig hittek a jövőben, amíg egyik vagy másik nagy ideológia fényes jövőt ígért a világnak, vagy legalábbis a hozzájuk hasonlóknak. Görcsösen kapaszkodnak egyik vagy másik efféle ideológia romjaiba, nem merik elengedni a fogódzkodókat. Rémülten merednek bele a körülöttük felkavarodó zűrzavarba.

Rokonaik, a jobb- vagy bal-szemellenzősök, akik megingathatatlanul állítják vagy azt, hogy az elmúlt években nem történt semmi más, csak kíméletlen országárulás, vagy azt, hogy éppen ellenkezőleg, az ország demokratikus rendje most, a következő években fut bele a pusztulásba. Amíg nem jön létre valamiféle társadalmi kiegyezés, addig a társadalom egyik fele mindig hajlamos lesz a rém- és borúlátásra.

Az alattvalók. Akik nagyon hittek egyik vagy másik vezérben, és amikor a vezér gyengének vagy méltatlannak bizonyul, nem tudják, kibe-mibe kapaszkodjanak. Fejüket vesztik. Egy rosszul működő, gyenge demokráciában nehéz kigyógyítani az embereket ebből az alattvalói görnyedésből.

A fejlődésfüggők, vagyis azok, akiket két évszázada azzal narkotizálnak nagy és kis gondolkodók, nagy és kis politikusok, hogy az emberiség története a – kisebb kisebb-nagyobb botlásokkal megszakított – haladás diadalmenete. Most, hogy megroppant ez a hit, s hogy sokfelé futott szét a történelem ezer ága-boga, elbizonytalanodtak, megtorpantak, nem tudják, merre keressék a biztosnak s fényesnek ígért jövőt.

Az EU-sértődöttek, azok, akik azt hitték a hetvenes-nyolcvanas években, hogy ha egyszer visszakerülünk (?), bekerülünk a nyugati világba, akkor egy csapásra megoldódik minden problémánk. Nem oldódott meg. És most elfogta őket a keserűség, mint a szüleikben csalódott gyerekeket.

Az Európát járó finnyás polgárok, akik Bécsből, Párizsból, Londonból, New Yorkból hazatekintve, hazajőve – méltán – elborzadnak a hazai állapotokon. Európai, amerikai mércével mérve a látvány valóban lesújtó. Azon azonban elgondolkozhatnának, hogy egy bizonyos Széchenyi István is Londonból, Bécsből jött haza, de borzadozás helyett a Lánchíd terveit hozta magával.

Az ancien régime tagjai. Azok, akik karrierjüket, biztonságérzetüket az elmúlt években uralkodó politikai-gazdasági „arisztokráciához” kötötték, és előjogaik, kiváltságos helyzetük (átmeneti) elveszítésétől félnek. Visszhangzik az ország a panaszáradattól. „Ez is csak nálunk történhet meg…”, „Legjobb volna elmenni ebből az ilyen-olyan országból”… . – Csak az a politika lehet igazán sikeres, amely meggyőzi őket s meggyőz mindannyiunkat arról, hogy az ország minden polgárának jogait, biztonságát, lehetőségeit megőrzi, garantálja, minden körülmények között, mindennel és mindenkivel szemben.

A paranoiások, akik egyfolytában rettegnek, mert úgy vélik, hogy a) amíg az ellentábor van hatalmon, addig az ország csak rombolódik, addig minden reménytelen; b) ha az ellentábor győz, akkor az ország katasztrófába fut bele. Más szóval mindkét oldalon azok vannak, akik nem bíznak a demokrácia erejében, vagy legalábbis nem bíznak a demokrácia hazai gyakorlatában. Félnek attól, hogy az országot maffiaszerű erők kirabolják, illetve szélsőséges erők a hatalmukba kerítik. Ezeket a félelmeket (amelyek csak azért paranoiásak, mert eltúlozzák a létező veszélyt) csak a demokratikus intézményrendszer, a jogrend és gyakorlat tartós megerősödése és a politikai élet civilizálódása enyhítheti. Minden józan kormánynak erre kellett volna törekednie az elmúlt két évtizedben, és erre kell majd törekednie a következő években, évtizedekben.

A Szókratészek. Vagyis az érzékeny lelkűek, akik az átlagosnál jobban megszenvedik a mai élet és közélet feslettségét, zilált állapotát. Rájuk nehéz idők várnak. A gazdasági és politikai változások gyorsabbak, mint az erkölcs és a közerkölcs esetleges gyógyulásfolyamata.

A megfáradtak. Akiknek ez a nehéz húsz év már túl sok volt: már nincs erejük hinni semmi pozitív változásban.

A lusták. Akik az ország rossz állapotában és a reménytelenségben alibit keresnek a semmittevésre és a panaszkodásra. Ők nehezen mondanak majd le a semmittevésnek erről a kényeleméről és gyönyörűségről.

A kudarckerülők. Azok, akik az országnak már annyi fájdalmas kudarcát élték át, hogy nem akarnak újra csalódni, nem akarnak hinni a siker lehetőségében. Ringatják magukat a siker lehetetlenségének a bölcsőjében.

Az önbénítók. Az előzök rokonai. Gyengék, nem bíznak magukban. Ha telepanaszkodhatják a világot, és meggyőzhetik magukat arról, hogy minden reménytelen, akkor nem kell erőfeszítéseket tenniük azért, hogy az élet egyik vagy másik versenyében sikert arassanak. Próbálkozniuk sem kell, mert hiszen eleve minden reménytelen.

A cinikusok. Akiket gyönyörűséggel tölt el az, hogy az élet őket igazolta: nincs semmi, ami tiszta, szent, becsületes volna ezen a Földön. Vagy legalábbis ebben az országban. Ezen nem lehet, s ha nem lehet, nem is kell változtatni. Pont.

Járványos pesszimizmus (Oldaltörés)

Nem tudom, hányan vannak a különböző – egymást egyébként átfedő – csoportokban, de számuk, tömegük együttesen mintha részben magyarázná azt a bizonyos 117. helyet.

Nem folyatom. Mert könnyen le lehet mindezt söpörni az asztalról azzal, hogy az emberek azért borúlátóak, mert minden okuk megvan a borúlátásra. Lehetséges. De azért, ha jól belegondolunk, valóban annyi okuk van-e rá, mint azoknak, akiknek Zimbabwében, Burundiban vagy Togóban kell az életben maradásért nap mint nap megküzdeniük?

Arról nem is szólva, hogy ez a már-már járványos pesszimizmus sok kárt tesz bennünk és az országban. Nagyon is ránk férne egy kicsit több bizalom önmagunkban, egymásban és a világban. Ránk férne a „Yes, we can” (szabad fordításban: „igenis, megcsináljuk!” - a szerk.) lendülete és szelleme.

Hankiss Elemér