1918. október 31-én Budapesten győzött az őszirózsás forradalom, majd november 3-án az akkor már de facto nem létező Osztrák-Magyar Monarchia aláírta az I. világháborút lezáró páduai vesztes fegyverszünetet. A demokratikus kormány azonban képtelen volt az ország területi integritásának megőrzésére. A helyzetet tovább rontotta a bolseviki aknamunka, ami a gróf Károlyi Mihály köztársasági elnök által elutasított Vix-jegyzékkel súlyosbítva odáig terjedt, hogy az impotens ám demokratikus Magyar Népköztársaságot 1919. március 21-én az impotens, viszont mélyen antidemokratikus Magyarországi Tanácsköztársaság váltotta föl.

1919 november 16.: Horthy belovagol Budapestre

Horthy Miklós 1868. június 18-án született a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Kenderesen, egy ezerholdas család ötödik gyerekeként. Miután 1886-ban Fiumében elvégezte a Haditengerészeti Akadémiát, megkezdte szolgálatát a flottánál. Különböző hadihajókon teljesített szolgálatot, közben nemcsak emelkedett a ranglétrán, hanem 1892 és 1894 között a Saida nevű korvett fedélzetén meg is kerülte a Földet. 1909 és 1914 között Ferenc József szárnysegédjeként némi politikai jártasságra tett szert. 1914-ben a Habsburgnak, majd a Novarának volt a kapitánya. 1917-ben az Otrantói-szorosban megsebesült. Fölépülése után a Prinz Eugen kapitánya, majd 1918. február 1-től ellentengernagyi rendfokozatban a hadiflotta főparancsnoka lett. Október 31-én – altengernagyi kinevezésének napján – a három nappal korábbi parancsnak engedelmeskedve átadta a flottát a Délszláv Nemzeti Tanácsnak, majd visszavonult kenderesi birtokára.

1919. május 5-én Aradon megalakult gróf Károlyi Gyula ellenforradalmi kormánya, ami május 31-én Szegedre költözött át. Károlyi honvédelmi miniszternek bevette kormányába az önmagát reaktiváló Horthyt, aki június 9-én fölhívást bocsátott ki a Nemzeti Hadsereg fölállításáról. Július 12-én Horthy lemondott a miniszteri posztról és a Nemzeti Hadsereg főparancsnoka lett. Augusztus 9-én – nyolc nappal a Tanácsköztársaság bukása után – Szegeden megalakította a Nemzeti Hadsereg fővezérségét. Augusztus 15-én Friedrich István miniszterelnök jelenlétében esküt tett az ekkori kormányzó, József főherceg előtt; ezzel Horthy az összes magyar alakulat fővezérévé vált.

A Dunántúlon katonai közigazgatást kiépítő Horthy irányításával a különböző ellenforradalmi szabadcsapatok „tisztogatásnak” becézett véres akciókkal (fehér terror) torolták meg a bolsevik uralom alatt elkövetett atrocitásokat, (a vörös terrort). Október elején fölvetődött, hogy a miniszterelnökség és a fővezérség egyesítésével katonai diktatúrát vezet be, ezt azonban mind környezetének polgári politikusai, mind az Antant magyarországi képviselői ellenezték.

Novemberben Horthy megígérte Sir George Russell Clerk brit diplomatának, az Antant budapesti misszióvezetőjének, hogy lemond a katonai diktatúráról, egyben garantálja a békeszerződés parafálását és ratifikálását. Ígéreteiért cserébe az Antant fölszólítására a megszálló román csapatok elhagyták Budapestet és az Antant hozzájárult Horthynak a fővárosba történő bevonulásáhozt.

A november 16-i budapesti bevonuláskor Horthy a Gellért téren szózatot intézett a főváros lakosságához. Többek között figyelmeztette a polgárokat: „Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezeréves történetét, ez a város porba rántotta a Szentkoronát és a nemzet színeit, vörös rongyokba öltözött. […] Ezek a kezek nyitva állnak a testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell.”

Hothy megnyítja az Országgyűlést

epa.osz.hu

November 24-én Friedrich Istvánt Huszár Károly váltotta a miniszterelnöki székben. Az Antant által is elismert kormány elkötelezte magát a béketárgyalásokon való részvételre, az alkotmányosság helyreállítására,  nemzetgyűlési választások megtartására továbbá az államfő kérdésének a megoldására.  

A parlamenti választásokat 1920. január 25-26-án tartották. Az Antant nyomására mindenütt titkos volt a választás, és a dualizmuskori választásokhoz képest a lakosság jóval magasabb arányának volt választójoga.

A választásoknak két győztese volt: a nagy agráriusokat és a parasztdemokratákat egyesítő Kisgazdapárt és a különböző keresztényszocialista pártcsoportokat összefogó Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja. A liberálisok alig néhány mandátumot nyertek, míg a szociáldemokraták bojkottálták a választást.

A politika szereplői egyetértettek abban, hogy az ország királyság legyen, abban azonban nem, hogy ki legyen a király. A legitimisták az utolsó királyt, IV. Károlyt szerették volna visszaültetni a trónra, a szabad királyválasztók ezzel szemben úgy vélték, hogy Károly 1918. novemberi eckartsaui nyilatkozatával a Habsburg-Lotharingiai ház trónöröklési joga automatikusan elvesztette érvényességét.

A nemzetközi helyzet nem kedvezett Károly visszatérésének. Mivel mind az Antant, mind az akkor még csak leendő Kisantant határozottan ellenezte a Habsburg-restaurációt, a legitimista álláspont bukásra volt ítélve.

Az ekkor már határozott államfői ambíciókat dédelgető és a magas posztra a legalkalmasabb személynek önmagát tartó Horthy Miklós korteskedni indult az Alföldre. Cselekvőképesnek bizonyult, tényleges hatalommal bíró vezetőként sokak számára lett elfogadható, sőt kívánatos államfőjelöltnek. Javára írták, hogy mind bel- mind külpolitikai téren képes volt alkalmazkodni a realitásokhoz és zárójelbe tudta tenni pár hónappal korábban hangoztatott szélsőséges és militáns nézeteit.

A február 29-én hatályba lépett 1920. évi I. törvénycikk kimondta, hogy a Nemzetgyűlés „az államfői teendők ellátására” kormányzót választ. A márciusi kormányzóválasztáson 141 képviselő közül 131 szavazatával a Nemzetgyűlés az 1920. évi II. törvénycikkel kormányzóvá választotta Horthyt. A megválasztás időhatár nélküli volt, a megbízatás elvileg addig szólt, ameddig a király nem veszi vissza az államfői jogok gyakorlását. Kormányzóként, azaz a király nélküli királyság ideiglenesnek szánt, majd negyedszázados államfőjeként jogköre megközelítette, de nem érte el a királyi jogkört. Akárcsak a király, úgy kormányzóként Horthy is az összes fegyveres erő és testület főparancsnoka volt, de funkciója nem volt örökölhető. Személye szent és sérthetetlen volt, de törvényt nem sérthetett, amiben implicite benne volt a törvényes felelősségre vonás elvi lehetősége.

Horthy a törvényhozó hatalmat gyakorló Nemzetgyűlést nem napolhatta el. Csak akkor oszlathatta föl, ha tartósan munkaképtelen volt.  A kormányzó – a királytól eltérően – nem szentesítette, hanem kihirdette a törvényeket. A Nemzetgyűlés által elfogadott törvényt hatvan napon belül alá kellett írnia vagy visszaküldenie újabb megfontolásra, de kihirdetését nem tagadhatta meg. A visszaküldött, de a Nemzetgyűlés által változatlan formában ismét elé terjesztett törvényt tizenöt napon belül alá kellett írnia. A kormány azonban csak olyan törvényjavaslatot terjeszthetett a Nemzetgyűlés elé, amelyet a kormányzó előzetesen jóváhagyott. A kormányzó volt a végrehajtó hatalom legfőbb birtokosa, mely hatalmat a Nemzetgyűlésnek felelős kormányon keresztül gyakorolta. A miniszterelnököt, a főispánokat és a kormányzói biztosokat a kormányzó nevezte ki és mentette föl. Hadat üzenhetett és békét köthetett, de csak a Nemzetgyűlés előzetes hozzájárulásával – ez a fajta korlátozás egyébként a dualizmus idején a királyra is vonatkozott.

Nemességadományozó joga a kormányzónak nem volt, de egyéb címeket és méltóságokat adományozhatott; ennek következtében jött létre 1920 szeptemberében a Vitézi Rend. Abban a tekintetben is kevesebb joggal bírt a kormányzó a királynál, hogy nem volt főkegyúri joga, vagyis nem nevezhetett ki főpapokat, nem alapíthatott egyházmegyéket és nem gyakorolhatott állami fölügyeletet az egyházak fölött. A kormányzó megszólítása Főméltóságú Úr vagy Őfőméltósága volt. A kormányzó jogköre egy 1920-ban, egy 1933-ban, majd egy 1937-ben hozott törvénycikkel tovább bővült – a törvényhozói hatalom rovására.