Fontos interjút közölt a hvg.hu vasárnap a Sziget Fesztivált immár két évtizede fotózó, 69 éves Benkő Imrével. Az egyik legfontosabb hungaricum, idén a European Festival Awards-on a legjobb nagyfesztiválnak választott Sziget sokat változott a kilencvenes évek eleje óta - de nem többet, mint azok a vendégek, akik már 1993-ban is ott rúgták a port a még kifejezetten nomád rendezvényen. Egyáltalán nem változott azonban az a habitus, amelyikért a Szigetre kimennek az emberek: jól akarják érezni magukat.

Nem is értem, hogy gondolják, még azt se tudják megmondani, hogy ki ellen vannak ott. Nem a másikat legyőzni, megalázni, kicsinálni mennek oda; bármelyik hatvanezres lélekszámú magyar város boldog lenne, ha olyan alacsony bűnözési statisztikája lenne, mint a Szigetnek.

És még egy dolog, ami nem változott: a finnyogás kívülről. A fesztiválhoz két fő kritikai viszonyulás ismert: akik még sosem voltak kint, csak a híradók és bulvármagazinok tudósításaiból "ismerik" (mit kínlódnak ma már az operatőrök, hogy punkot lőjenek, mindhiába), akiknek semmi személyes élményük nincs, azok en bloc elvetik az egészet. Ez volt az egyik fő komment-típus a Benkő-interjú alatt is - a szöveg elolvasása nélkül (hisz úgy sokkal könnyebb) jött a sommás ítélet, miszerint ez "Drogsziget", pfuj, undorító, igénytelen, gusztustalan punkok.

A másik, ezzel lényegében ellentétes kritika meg arról szól, hogy immár túl "civilizált", túl komfortos és túl szervezett a fesztivál. Itt a beszélő általában meg is jelöli, hogy mikor volt "még jó" a Sziget: váratlan fordulatként pont akkor, amikor ő volt fiatal, mondjuk egyetemista, és kijárt. Mióta nem jár ki, azóta pünkt elromlott.

Először ilyen tirádát 15 éve hallgattam végig: az első szigethetemet kommentálták így az előző öt évben kilátogató, de 98-ban már távolmaradó "nagy öregek". Bezzeg 93-ban! Oké. Aztán minden évben kimentem, leszek idén is, és mindig elmondják az aktuálisan magukat "nagy öregeknek" gondolók, hogy bezzeg régen. Bezzeg 2002-ben még! Bezzeg 2005-ben, 2009-ben, bezzeg tavaly!

Stílben maradva, azt hiszem, először az Ágy, asztal, tévé című Kispál-albumnál mondták a műértő nagy öregek, hogy ez már nem az igazi, bezzeg régen. Ez volt 1993-ban, aztán mégis elmocorgott a zenekar 2010-ig, hogy aztán a Szigeten búcsúzzanak el. Bezzeg régen mobiltelefon se volt, az volt az őszinte világ! Meg penicillin se, ugye, mégse teszel 2012-ben piócát a tüdőgyulladásodra.

Félreértés ne essék: nem kell a Szigetet szeretni. Nem kötelező. Van olyan is, hogy valaki ebből kiöregedik (én például kilenc évig sátraztam, ma viszont már igénylem az ágyat, hazajövök hajnalban). Van, hogy eleve nem is neki való ez a fajta szórakozás. De a kétféle kritika mögött ugyanaz a csurrantott arzénnal kent magyar habitus húzódik meg: nehogy már ezek ott jól érezzék magukat nélkülem!

Azon a viszonylag szűk spektrumon, ahol a feelgood hungarikumokat soroljuk, a romkocsmák mellett bízvást helye van a Sziget Fesztiválnak is. Ha nagyon kitartó munkát végeznek a finnyogók, talán ki lehet nyírni mindkettőt. Ettől biztosan sokkal jobb lesz magyarnak lenni, ebben az országban élni

Vagy inkább meg kéne próbálni, kísérletképpen, hogy évente egy hétig nem bánjuk, ha másnak, máshol most éppen jó.