Ki az utcára! Ki a térre!

Az Orbán-kormány egyfelől éppen azon dolgozik, hogy maradék népszerűségét is eltüntesse, másfelől, hogy ennek ellenére se lehessen képviselőit könnyedén elzavarni oda, ahová a jelek szerint valók (segítek: ez a hely nem a Kossuth téren van és nem Steindl Imre tervezte). Az egyéni választókörzetek átszabása, a regisztráció felesleges és értelmetlen bevezetése, az egyfordulós rendszer mind egy irányba mutatnak: a Fidesz(-KDNP) hatalmon maradását segítik.

Van azonban ezeknek a változásoknak egy olyan eleme, amellyel nem csak az a baj, hogy nehezíti a jelenlegi kormány leváltását, hanem az is, hogy lehetetlenné teszi a rendszerváltás óta kialakult politikai elit megújulását is. Orbánnak semmi sem fekszik jobban, mint az, ha kihívója az utódpártból, vagy egy, az utódpárthoz köthető személyek dominálta szövetségből áll. Az, hogy a vegyes választási szisztémában az arányosság felől még jobban a többségi elv érvényesülése felé tolják a csúszkát, a jelenlegi kormányerők mellett kedvez az előző két ciklusban hatalmon lévőknek is. Nélkülük ugyanis lehetetlenné vált a kormányváltás. Velük viszont eddig is értelmetlen volt.

Az egyfordulós rendszerben az nyer, aki a 106 egyéni választókörzet többségét hozza. Egy kormánypárti és több ellenzéki jelölt esetében ennek kimenetele nem túl biztató: ha a Fidesz – akár minimális különbséggel, de – nyer az egyéni választókörzetek többségében, akkor is megszerezheti a kormánytöbbséget, úgy is, ha összeadva kétszer annyian szavaznak más pártokra vagy más pártok jelöltjeire. Ebben a helyzetben egyszerre kellene létrejönnie egy földcsuszamlásszerű változásnak a szavazók hangulatában, hogy az erősen kormányváltóra forduljon és ezzel egyidejűleg létrejönnie egy, valamennyi, a kormánytól balra elhelyezkedő ellenzéki erőt összefogó, körzetenként csak egy jelöltet indító választási tömbnek ahhoz, hogy az Orbán-kormányt el lehessen zavarni.

Egy gondolatkísérlet erejéig fogadjuk el, hogy létrejön a nagy, Orbán-ellenes koalíció. Ha így lesz, de nem társul olyan mindent elsöprő kormányváltó hangulattal, mint amilyen győzelemhez segítette a Fideszt, akkor könnyen lehet, hogy nem sikerül kormányt váltani, ám sikerült a részvétellel szentesíteni az előre elcsalt választások eredményét. Erre a forgatókönyvre az egyéni választókörzetek Fideszre szabása mellett minden esély megvan. Az sem kizárt, hogy Orbánt mindössze csekély parlamenti többséggel sikerül legyőzni; azonban, ha a jelenlegi jogállampárti ellenzék nem szerez ehhez alkotmánymódosító többséget a következő Országgyűlésben, akkor a kormánynak meg lesz kötve a keze, de annyira, hogy a kormányzás értelme is megkérdőjeleződik.

Az alkotmányozó többség megszerzése egyszerre tűnik irreálisnak és – ha jobban belegondolunk – szükségtelennek. Bőven elegendő lenne, ha a következő kormány ellenzéke, nem kizárólag a Fideszből és a Jobbikból állna, ha az ellenzék egy része a kormánnyal szavazna a jogállam visszaállítása mellett. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy a választási rendszer ne kényszerítse házasságra a jogállampárti ellenzéket, hogy a választás ne egyszerűsödjön ismét két táborra (és a Jobbikra). Részben pedig azért, mert isten ments kétharmaddal még egyszer felhatalmazni egy olyan kormányt, amely hatalomra jutása előtt fő, sőt egyetlen üzenetévé a kormányváltást tette, mintha az önmagában mindent megoldana, ha többé nem „ezek” lesznek hatalmon.

A közös ellenség elvén szerveződő politikai táborokban törvényszerűen eltűnnek az eltérő véleményen lévő kisebb csoportok, az idealisták helyét átveszik az opportunisták, a tehetség, hozzáértés helyett pedig a vazallusi mentalitás lesz az előremenetel záloga. Példáért se kell messzire szaladni. A „nemzeti együttműködés rendszere” nem azért olyan, amilyen, mert a jobboldal csakis ilyen lehet, szemben a felvilágosult ballal. Nem is elsősorban azért, mert Orbánnak nincsen ellenére a hatalomkoncentráció. A hideg polgárháborús logika az, amely fanatikus szurkolótáborokká silányítja a valaha értékrendek mellett felsorakozott politikai közösségeket, kedvez a végső győzelmet ígérő vezetőknek, kontraszelekcióhoz vezet a párthierarchia alsóbb szintjein, és folyamatosan felmentést ad a visszaélések következményei alól.

Ebben a helyzetben logikusan merül el a teljes elutasítás, a bojkott lehetősége is, ám ezzel is akad néhány probléma. Például egyetlen párt sem hagyhatja cserben a választóit, nekik tartozik azzal, hogy képviseli őket az Országgyűlésben, ráadásul a kormány leváltásának kulcsa épp a tétlenek és bizonytalanok megnyerése, az ellenzéki erők megerősödése lenne, nem pedig az, hogy a politikai szereplők saját választóik mellett hátat fordítanak nekik is. A bojkottnak továbbá előfeltétele, hogy a választásokat az elcsalt szabályok szerint tartsák meg. Márpedig ezt nem kéne sem hagyni, sem megvárni. Ahogy azt sem, hogy rádőljön a Fideszre a szétvert ország. Orbánnak azért kell mennie, mert az általa teremtett „nemzeti együttműködés rendszere” kártétel a társadalomnak. Nincs fontosabb feladat ma, mint a NER lebontása.

Egyszerűen meg kell akadályozni, hogy a választási szabályokat a Fideszre szabó törvények érvényben maradjanak.

Nem várhatunk a teszetosza pártokra vagy a „választói mozgalmakra”, amelyek azon tanakodnak, miként lenne célravezető alkalmazkodni az átírt szabályokhoz. Ezek a szabályok külön-külön is tiltakozásért kiáltó mértékben, együttesen pedig olyan súlyosan korlátozzák a közügyek intézésébe való beleszólási jogunkat, hogy minden választónak kötelessége ellenállni.

Eljött az ideje az engedélyezett és nem engedélyezett tüntetéseknek, a tömegrendezvényektől az ülősztrájkokon és útlezárásokon át a munkabeszüntetésekig. A kormány számtalan társadalmi csoport érdekét sértette meg, a létminimum alatt élő milliókét, leszázalékoltakét, hajléktalanokét, az egyetemre járó vagy oda készülő fiatalokét, és a sor tetszőlegesen folytatható. Intézkedései kirívóan szegény-, szabadság- és társadalomellenesek. A fenti csoportoknak módjában állna választásokon véleményt mondani a kormány teljesítményéről, ám ennek lehetőségét – ha el teljesen nem is vették – jelentősen meggyengítették. Most ez ellen kell tiltakozni, ha szavazni nem lehet, vagy nem maradt sok értelme, akkor eljött az erőszakmentes polgári engedetlenség ideje.

Ha a kormány a rábízott hatalommal visszaél és azt saját leválthatatlanságára fordítja, akkor meg kell buktatni azokkal az eszközökkel, amelyeket nem vett el és nem is tud elvenni. A hatalom birtokosai kénytelenek figyelembe venni a társadalom akaratát, amelyet az nem csak jogi következményekkel bíró módon, választásokon tud kifejezni. Ha a tiltakozással sikerül tematizálni a közéletet, és széleskörű támogatást nyerni a regisztráció eltörlésének és az arányosabb, nem a Fidesz győzelmét segítő választási rendszernek, akkor a közvélemény kikényszerítheti, hogy a parlamenti választásokat oly módon tartsák meg, hogy az érdemi beleszólást jelentsen az ország ügyeibe. Ha a kormány nem enged, akkor létre kell jönnie a jogállampárti ellenzék egy olyan együttműködésének, amely nem a kormányra kerülést nevezi meg céljának, hanem kizárólag a választások újbóli kiírását egy olyan rendszerben, amely a társadalom véleményét tükrözi a Fidesz érdekei helyett.

Foglaljuk el tehát a köztereket és a kormányhivatalokat, bénítsuk meg a kormányzati és képviselői oldalakat, firkáljuk össze a kormány propagandaplakátjait, indítsunk faxeltömítő akciókat, hirdessünk sztrájkot, üzenjük ezerféleképpen, hogy „Túlmentetek egy határon. Így, vagy úgy, de bukni fogtok!”.