Orbán Viktor immáron másodszorra nácizta le burkoltan a német külpolitikát. Májusban a magyar miniszterelnök attól óvott, hogy ezúttal ne páncélosokkal jöjjön Angela Merkel Magyarországra. Guido Westerwelle, jobboldali liberális külügyminiszter ekkor éles hangon utasította rendre Orbánt. Pár napja Orbán azonban ismét náciveszélyt vélt felfedezni, s egy németek vezette Európától óvott.

A magyar jobboldal az elmúlt években egyértelműen szembefordult az Európai Unióval, annak kozmopolita, pacifista, liberális eszményeivel. Markus Ferber, a bajor konzervatív CSU vezető európai politikusa e sorok szerzőjének nyilatkozta, hogy „jó lenne, ha Orbán végre komolyan venné az Európai Uniónak nevezett értékközösség figyelmeztetéseit, elvégre annak Magyarország is a tagja. Nem először fordul elő ugyanis, hogy Orbán feltűnősködik, és egyszerűen játszadozik az Európai Unióval – holott annak alapértékeit Magyarország is vállalta a belépéssel.” Feber leginkább a bankadókat – elvégre azok bajor tulajdonú magyarországi pénzintézeteket is érintenek –, valamint a médiaszabályozást emelte ki, de a bajor konzervatív politikus tetszését a német kül- és Európa-politika lenácizása sem nyerhette el.

Ám biztos, hogy Orbán, amikor Adolf Hitler és Angela Merkel európai tervei között von félreérthetetlen párhuzamot, „kisiklik”, ahogy azt Guido Westerwelle állította? Biztos, hogy a németek nácizása unortodox tett, s nem inkább számos európai ország politikai mindennapjait meghatározó szokásos jelszó?

Balos és jobbos előítéletek

Azok a németellenes érzelmek, amelyekre Orbán Viktor rendszeresen utal, jelen vannak számos más országban is. Amikor a portugál, az olasz, a francia vagy a görög baloldal Hitler-bajuszt fest Merkelre, és a német erényeket (spórolás, pontosság, fegyelem) náci tulajdonságoknak tartja, országaik antifasiszta hagyományát viszi – persze parodisztikusan – tovább. Emmanuel Todd, francia baloldali értelmiségi egyenesen azt állította, hogy a német egy autoriter nép, és a szabadság erői a német történelemben mindig elbuktak.

Jean-Luc Mélenchon, szélsőbaloldali néptribun pedig úgy vélte, hogy „aki élvezi az életet, az nem akar német lenni”, s egyben harcra hívta fel Európa népeit Európa németesítése ellen.

Giorgio Agamben, olasz baloldali filozófus pedig egyenesen Latin Birodalmat szorgalmaz, s így zárná ki a németeket Európából. A németellenes megnyilvánulások mindennaposak Dél-Európában, és a német sajtó, politika értetlenkedve figyeli ezeket a heves, haragos, alacsony, napbarnított embereket, akiknek semmit sem ér a németek hetvenéves múltfeldolgozása, nácitlanítása, liberális jogállamisága, működőképes berlini demokráciája, és akik nácizmust kiáltanak minden német terv láttán.

A magyar jobboldal nincs egyedül tehát, amikor a németek ellen lázít. Sőt, nem csak baloldalról, de más európai jobboldali politikustól is hallani hasonló megjegyzéseket. A Fidesz mellett rendszeresen kiálló, ámde az Európai Parlamentben Bokros Lajossal szövetséges lengyel Jog és Igazságosság pártja, Jaroslaw Kaczynski vezetésével rendszeresen retteg a németek megerősödésétől, és nem hagynak ki egyetlen alkalmat sem arra, hogy a németeket ma is figyelmeztessék második világháborús felelősségükre. De Silvio Berlusconi, olasz jobboldali politikus is lapjai címlapján hol „fejbe rúgatja” Angela Merkelt, hol egyszerűen egyfajta náci Negyedik Birodalmat vizionál Németország kapcsán. Václav Klaus, egykori cseh államfő, a magyarországi aprócska libertariánus közösség házi szentje, szintén rendszeresen a németek alá dörgölte azt a bizonyos tizenkét évet.

Fordulat a magyar jobboldalon?

A magyar jobboldal azonban mind ez idáig nem volt németellenes. A magyar jobboldal jelentős része ugyanis eszmetörténetében és céljaiban eddig éppen azon horthyzmussal vállalt folytonosságot és azonosságot, amely a náci Németország egyik szövetségese volt. A magyar jobboldal történelemszemléletében mindig is 1945, az orosz megszállás töltötte be annak a negatív élménynek a szerepét, amit a legtöbb más dél- és kelet-európai népek számára a német megszállás vagy támadás jelent.

A lengyel vagy a görög jobb- és baloldal esetleges németellenessége ugyanabból az élményből táplálkozik, a magyar jobboldalon azonban mind ez idáig nem volt jelen az antifasiszta indíttatású, a németek kapcsán reflexszerűen nácizó németellenesség.  A magyar jobboldalon sokkal inkább egyfajta félreértett sajnálkozással nézték a németeket: az amerikaiak által „átnevelt”, „némettelenített”, „identitásától megfosztott”, „kiüresített”, „térdre kényszerített” (stb.) Németországról szóltak az elemzések. Ha egy német számára esetleg átfordítottunk ilyen szövegeket, teljes értetlenség volt a válasz. Németország ugyanis nem térdre kényszerítve, kiüresítve, némettelenítve, megfosztva érzi magát – hanem éppen felemelt fejjel büszke kritikai történelemszemléletére, a nácizmus feldolgozására és legfőképpen jelenlegi gazdasági sikereire.

A magyar jobboldal ezzel szemben éppen abba a Magyarországba vágyik vissza, amely a náci Németország szövetségese maradt az utolsó percekig, és éppen azon világszemlélet ellen harcol, amelynek talán éppen a mai Németország a legemblematikusabb (de Nyugat-Európában is egyedülálló) példája.

Németország egy teljesítményelvű társadalom (a „Leistungsgesellschaft” kifejezést olyan gyakorta használja egy német jobboldali politikus, mint a „nemzetet” egy magyar), ahol tudják, hogy az egyén csak a saját teljesítményére (és nem történelmi hősök ködös tetteire) lehet büszke, és hogy saját történelmüket is kritikusan kell értékelni, leírni, bemutatni. A német társadalom ezért nem érzi identitásvesztésnek, ha történelméről nem mondákból, hanem kritikus leírásokból, elemzésekből értesül, és ha büszkeségének alapja nem bármely akár pozitív vagy negatív történelmi személy tette, hanem saját és országának jelenlegi sikeres teljesítménye.

Magyarország nem tényező

A magyar jobboldal ezzel szemben úgy véli, hogy egy nemzet büszkeségének alapja történelmének kritikátlan dicsőítése; az egyéni sikerek hiánya miatt kell a ködös kollektív büszkeség élményét kínálni a kudarcos országokban. Görögországban is számos bal- és jobboldali tüntető komolyan gondolja, hogy „a náci németek”, „a barbár germánok” csak ne merjék kioktatni „Arisztotelész és Szophoklész népét”.

A magyar jobboldal sem történelemszemléletével, sem EU-szkepticizmusával, sem németellenességével nincs egyedül a kontinensen. Lehet bírálni Orbán Viktor állandó történelemfilozófiai távlatait – azok értelmét és helyességét –, de tény, hogy a mai Európai Unió („a Nyugat”) nem az az egységes, monolit tömb, amiként a magyarországi balliberális oldal sokszor álmodik róla. „A Nyugaton” is vannak Orbán-párti vélemények, és még inkább EU-kritikus megnyilvánulások.

Az, hogy utóbbiak többsége nem reflektál a magyar miniszterelnökre, annak tudható be, hogy Magyarország valóban kevéssé tényező a kontinensen, kevéssé követik a magyar vitákat, és amúgy sincs semmiféle jelentősége annak, hogy bármely magyar politikus, legyen az akár maga a miniszterelnök, mit is mond. Egészen biztos, hogy az európai EU-kritikus értelmiségi körökben többen hallottak már Emmanuel Todd-ról vagy Giorgio Agambenről, mint Orbán Viktorról.

De a nyugati baloldali értelmiség németellenes mondanivalója sokban hasonlít arra, amit Orbán Viktor mond. Tusványoson is az Európai Unió válságából indult ki a magyar kormányfő. Szavai megegyeznek a nyugati baloldali értelmiség szavaival.

Krízis vs. katasztrófa

Az Európai Unió ma tényleg válságban van. A krízis persze nem katasztrófa. A krízis nem a véget jelenti, hanem fordulópontot, rendkívüli helyzetet – azaz döntési helyzetet. Európának dönteni kell, milyen irányba akar fejlődni. Ugyan a mai magyar jobboldal folyamatosan az erős föderációtól óv, ennek esélye ma felettébb alacsony. Az Európai Unióban ma is huszonnyolc különféle adó-, szociális, munkajogi rendszer, gazdasági fejlettség teszi lehetetlenné az európai egységet. Nem lehet úgy egységet teremteni, hogy az életmódok, az életszínvonalak ennyire különböznek. Márpedig az északi államok, főleg a németek, sohasem lesznek abban érdekeltek, hogy közeledjenek az életmódok, az életszínvonalak, mert az valódi, nem csak szavakban megjelenő európai szolidaritást várna el a németektől, arra pedig ők nem hajlandóak.

Az európai baloldal ezzel szembeállított egységes Európája valódi szociális és gazdasági egységet jelentene: azonos adókkal, azonos minimálbérrel, szociális ellátásokkal stb. Ezzel gondolnák felszámolni azt a belső versenyt, amely sok esetben a nyugat-európai munkanélküliség növekedéséhez – elvégre az ottani cégek elvándorolnak – és a kelet-európai alacsony bérszínvonal – elvégre a nyugati cégek csak emiatt jönnek ide – befagyasztásához vezetnek. Ez egy föderatív Európa lenne, ez ellen azonban feleslegesen harcol a magyar jobboldal, mert ilyen szociálisan érzékeny, a kelet-európai és nyugat-európai életszínvonal közötti óriási különbségeket felszámolni akaró terveik legfeljebb csak az európai kommunistáknak és a zöldeknek vannak.

Ma Európában – annak ellenére, hogy a Békemenet állandóan ellenük vonul – nem ők hozzák a döntéseket. De még csak nem is Brüsszel. Hanem valóban leginkább Berlin. Az ottani konzervatív-liberális kormány pedig elkötelezett Európa iránt, de bármiféle egységet a német gazdasági modell érvényesülésétől tesz függővé. Angela Merkel szerint ez valamennyi európai állam versenyképességét növelné, sokak szerint azonban a német válságmegoldási tervek az elmúlt öt év óta csak mélyítették a válságot és az Észak és Dél közötti különbséget.

Németország szerint a versenyképességet a fizetések tudatos alacsonyan tartásával lehet csak fenntartani a globális piacon. Merkel politikája, amelyet Gerhard Schröder kezdett, azonban a német társadalom egészének sem kedvez. Csak a német nagyvállalatok érdeke, hogy ne a német belső kereslet, ne is az európai belső kereslet növekedjék – amelynek előfeltétele a fizetéseknek legalább a gazdasági növekedéssel egyező növelése lenne –, hanem a német termékek legyenek versenyképesek – azaz olcsó munkabérrel előállítottak – a kínai piacon.

Ezt a német gazdaság számára egyrészről eleve a gyenge euró biztosítja – ezért ragaszkodik a berlini kormány mindenáron az euró megmentéséhez, még ha Európa bele is döglik –, másrészről a német fizetéseket az elmúlt tíz évben tudatosan nem növelték az inflációnak megfelelő mértékben.

A német politikai színtéren azonban csak az euróellenes, radikális jobboldali „Alternatíva Németországnak” párt és a kommunista „Baloldal” párt mondja ki, hogy a berlini eurómentés leginkább bankmentés – a dél-európai államoknak jutatott hitelek ugyanis egy római, lisszaboni, athéni kerülővel visszajutnak a német bankokhoz –, másrészről pusztán a gyenge euró fennmaradásában, a jóléti államiság felszámolásában érdekelt nagyvállalatok hasznára válik.

A magyar jobboldal és a balliberálisok fantomjai

A magyar jobboldal olyan vitákat pendít meg – de csak pendít meg – kiszólásaival, amelyek valóban meghatározzák az európai közéletet, a nyugati lapok véleményrovatait. A magyar balliberális oldal eközben – mivel egy monolit „Nyugat”-képet idealizál – lemarad ezekben a vitákban, s nincsenek egyértelmű válaszai arra a kérdésre, hogy milyen Európát akar, s milyen szerepet szánna Magyarországnak.

A jobboldal egyes köreinél meglévő érzületek, a németek nácizása, a sehonnan sem fenyegető „Európai Egyesült Államok” elleni harc azonban szintén elfedi – az ő esetükben persze tudatosan – Európa közeljövőjének valódi kérdéseit.

Ezek a viták a németek gazdaságpolitikai helyzetéről és terveiről, és nem náci múltjukról szólnak. Bulvárpolitizálás az egészet a németek vélt vagy valós, ilyen-olyan jellemzőire leszűkíteni. A viták a német politikában is zajlanak, ugyanis a kommunista Balpárt vagy a Zöldek nyitottabbak lennének egy szolidáris – értsd: a németek pénzéből támogatott – Európa iránt (pl. az eurókötvények bevezetésével), mint a CDU és az SPD; előbbiek azt is vitatják, hogy azon intézkedések, amelyekkel a vörös-zöld Schröder-kormány 2003 környékén fellazította a német munkajogi szabályokat, gyengítette a szociális védőhálót, megoldás-e Németországnak és különösen a többi európai államnak.

Egy biztos: a német társadalom elfogadta ezeket a reformokat, és gazdaságuk mai szárnyalása ezeknek köszönhető. A jelenlegi merkeli politikát a szocdemek sem változtatnák meg, a kritikus baloldali és jobboldali hangok pedig ki vannak szorítva a döntéshozatalból. A többi európai ország azonban éppen a német út elkerülésére törekszik. Egy magyar „munkaállam” azonban nem a merkeli, Orbán által lenácizott Európa-tervek ellenpontja, hanem karikatúraszerű utánzata csak.