szerző:
Sz. Bíró Zoltán
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Ukrajna szeretne a Nyugathoz tartozni – de elfelejtette, hogy ennek ára van.

AFP / Vasily Maximov
Nehéz helyzetbe került az ukrán kormányzat, de nem kevésbé nehéz Ukrajna egészének helyzete is. Egymásba ölelkező válságok sora sújtja a 45 millió lakosú kelet-európai országot. Ilyen súlyos helyzetbe azonban talán még soha nem került azóta, hogy 1991 végén elnyerte függetlenségét. Az ország már korábban is került reménytelennek tűnő gazdasági körülmények közé, hiszen volt már olyan éve – az 1993-as –, amikor az éves infláció meghaladta a tízezer százalékot is, és olyan évtizede is – 1990 és 1999 között –, amikor elveszítette gazdasági teljesítményének csaknem hatvan százalékát. A globális válság is drámai erővel sújtott le rá. Gazdasági teljesítménye 2009-ben csaknem tizenöt százalékkal esett vissza, közel duplájával, mint az orosz gazdaság. De politikai válságra is akadt nem egy példa. Ezek közül is a legsúlyosabb a 2004-es őszi volt. Az az október végétől december végéig tartó krízis, amikor is az elnökválasztás elcsalt második fordulóját követően százezrek vonultak utcára és követelték a voksolás megismétlését. Ez volt a „narancsos forradalom”. Az a politikai fordulat, amelyben a kitartó utcai tiltakozások kulcsszerepet játszottak az akkor távozó ukrán elnök és Moszkva közösen támogatott kegyeltjének politikai vereségében. Arra azonban mindezidáig nem volt példa, hogy Ukrajna egyszerre sodródott volna súlyos politikai és gazdasági válságba. Most viszont ez a helyzet.

A 2010 elején elnökké választott Viktor Janukovics – aki győzelmével revansot vett a „narancsos” táboron – beiktatását követően még azt ígérte, hogy országát lépésről lépésre közelebb viszi Európához. Az ukrán elnök akkor még világosan látta, hogy Ukrajna jövője nem Keleten, hanem Nyugaton van. És azzal is tisztában volt, hogy ennek érdekében jelentős változásokat kell végrehajtani mind a gazdaság, mind a politika világában. Ennek jegyében nem sokkal megválasztása után felállt egy tekintélyes közgazdászokból álló szakértői csoport, hogy kidolgozza az ukrán gazdaság átfogó reformjának programját. A jeles külföldi szakértőket is bevonó team rövid időn belül elő is állt ajánlásaival. Janukovics pedig tette a dolgát és egy ideig az ajánlások szellemében próbálta megreformálni az ukrán gazdaságot. De hamar kiderült, hogy Janukovics – miként elődje, Juscsenko – nem elég erős. Nem tudja legyűrni gazdag támogatói ellenállását, azokat a donyecki oligarchákat, akik nélkül aligha válhatott volna elnökké. Janukovics ugyan próbálta befolyásukat korlátozni, ám ez jószerével kimerült abban, hogy folyamatosan szűkítette azt az informális üzleti koalíciót, amely hatalomra segítette. 2010-ben még legalább 9-10 üzleti kör delegáltja volt jelen kormányában, ma már jó, ha három. Eközben a család is szépen gyarapodott. Janukovics idősebb fia, akinek támogatottjai ellenőrzik immár a kormány gazdasági és pénzügyi blokkját, három év alatt dollármilliárdossá vált. Az addig sem különösebben tisztelt közjó képviselete pedig egyre hátrább soroltatott. Így aztán az új tulajdonosi elit önzése és a kormányzat szinte minden szintjét átható korrupció már egy ideje egyre népszerűtlenebbé tették Janukovicsot és politikáját még azok körében is, akik még néhány éve támogatták őt. Ezt a tartós tendenciát erősítette föl a kormányzat november 21-i bejelentése az EU-s társulási szerződés aláírásának megtagadásáról. Ehhez tudni kell, hogy az ukrán társadalom körében jószerével az egyetlen stratégiai súlyú kérdés, amelyben már jó évtizede tartós támogatói többség alakult ki, az az Európai Unióhoz történő közeledés ügye. Egyetlen más, hasonló súlyú ügy nem tudott ilyen tartós, időnkén abszolút többséget felvonultató támogatást nyerni, mint ez. A NATO-csatlakozás mögött soha nem sorakozott föl a politikai közösség több mint harmada. Az ország Oroszország-politikája és a Juscsenko idején szenvedéllyel megvívott emlékezetpolitikai csaták pedig csak arra voltak jók, hogy elmélyítsék Ukrajna egyébként is meglévő megosztottságát. Ezek kivétel nélkül ellentéteket teremtő ügyeknek bizonyultak. Az Európai Unióhoz való közeledés épp ellenkezőleg. Ennek ellenére ezzel a politikai közösséget konszolidálni képes lehetőséggel nem élt a kormányzat. Sőt, visszaélt azzal, amikor sokak – lényegében a többség – reményét semmibe véve kihátrált a társulási szerződés mögül.

A kormányzat azonban nem most, a novemberi bejelentéssel hagyta cserben a politikai közösség többségét, hanem akkor, amikor röviddel Janukovics elnökké választása után felhagyott az ukrán gazdaság és politikai rendszer reformjával. Mert aligha lehetett bármikor is kétséges, hogy mind az ukrán társadalmat, mind az ukrán gazdaságot fel kell készíteni az „európai fordulatra”. Ráadásul nemcsak abban a tekintetben, hogy az ukrán társadalom értse és elfogadja a felkészüléssel járó pluszterheket és az ukrán gazdaság ne sokként élje át Európa felé való „átfordításának” következményeit, de abban a vonatkozásban is, hogy mind a politikai közösség, mind a gazdaság állni tudja a majdani orosz „büntetőintézkedéseket”. E körülményekkel nem számolni – maga a nyilvánvaló politikai dilettantizmus és felelőtlenség. Janukovicsék ahelyett, hogy előrelátó és felelős politikusként ezen a nehéz és összetett feladaton dolgoztak volna, elkezdték egymással versenyeztetni az Európai Uniót és Oroszországot. Sőt, az utolsó pillanatban az ukrán elnök még Kínát is megpróbálta bevonni e küzdelembe, de Peking elegánsan kitért a „felkérés” elől. Hiába bizakodott minapi kínai útja előtt Janukovics, a remélt nyolcmilliárd dolláros kínai hitelből és tőkebefektetésből nem lett semmi.

De ha a válságból mindez még nem lett volna elég, akkor a kormányzat gondoskodott róla, hogy legyen még több, amikor november 30-ára virradó éjjel agyba-főbe veretett pár száz diákot Kijev főterén. Tette ezt egy olyan országban, ahol a megannyi korábbi válság és éles politikai konfliktus dacára se Kravcsuk, se Kucsma, se Juscsenko, se mindezidáig Janukovics elnöksége idején efféle durva és kétes eszközhöz a hatalom soha nem nyúlt. Ukrajna ebben a tekintetben is más, mint Oroszország. Az ukránok nem ismerik az utcai tüntetések miatti félelmet. Előttük ismeretlen az 1993-as októberi moszkvai szindróma, az a két nap, amikor a hivatalos adatok szerint is több mint száz ember lett áldozata az utcai összecsapásoknak. Az akkor ott valódi polgárháborús helyzet volt. Ukrajna mindezt nem ismeri. Ezért aztán a diákok megveretését követő napon immár nemcsak a janukovicsi politikával szembeni jó ideje lappangó általános elégedetlenség, a társulási szerződés elutasítása miatti felháborodás vitt ki százezreket az utcára, de az az elementáris düh is, amit a diákok brutális megveretése miatt éreztek az ukránok.

És akkor még nem beszéltünk a gazdaság kritikus állapotáról. Ez a gazdaság ugyanis ötödik negyedéve recesszióban van. A költségvetés GDP-arányos hiánya meghaladja a 6 százalékot.  A folyó fizetési mérleg hiánya pedig több mint a GDP 8 százaléka. Eközben a jegybank nemzetközi tartalékai két év alatt megfeleződtek. Ma már épphogy meghaladják a 20 milliárd dollárt. Párhuzamosan ezzel az ország külső eladósodása drámai gyorsasággal bontakozik ki. Az államadósság is folyamatosan nő, bár az még mindig valamivel a GDP 40 százaléka alatt áll. A folyamat gyorsasága azonban ebben a vonatkozásban is riasztó. Az országnak – hogy a Moszkvával szemben fennálló gázszámla-tartozásait kifizethesse, továbbá, hogy kiegyenlíthesse a korábbi IMF-hitel rövidesen esedékes törlesztőrészét és a folyó fizetési mérlegét egyensúlyközeli állapotba hozza – rövid időn belül legalább 15-20 milliárd dollárnyi hitelre lenne szüksége. Mindeközben az EU mindössze 610 millió euró technikai segítséget ajánlott fel. Ennek nagyságrendje köszönő viszonyban sincs az ország rövid távú pénzügyi igényeivel. Kijev egyre súlyosabbá váló helyzetét mutatja, hogy a társulási szerződés elhalasztása és a múlt heti tüntetések nyomán a korábbi 7,5-9,5 százalékos hozamszinttel szemben ma már csak 19 százalék fölött tud euróban jegyzett kötvényt kibocsátani. Ilyen körülmények között az ukrán kormány előtt két lehetőség áll: vagy az IMF-hez, vagy Oroszországhoz fordul. Mindkettő rendkívül komoly következményekkel jár. Az előbbi csak szigorú feltételek teljesítése esetén hajlandó újabb kölcsönt folyósítani.

A Nemzetközi Valutaalap nem véletlenül óvatos. Meglehetősen rosszak az Ukrajnával kapcsolatos tapasztalatai. Kijev először 2008-ban, a globális válság idején fordult az IMF-hez, és kapott jelentős hitelt. Akkor 16,4 milliárd dollár folyósításáról egyeztek meg. A kölcsönért cserébe az ukrán kormány ígéretet tett arra, hogy rendbe teszi az ország első számú energetikai cége, a Naftogaz pénzügyi helyzetét, felemeli a gáz és villanyáram fogyasztói árát, a költségvetés GDP-arányos hiányát egy százalék alatt tartja, valamint gondoskodik a gyenge bankok bezárásáról, és államosítja pénzügyi rendszerének legnagyobb, rendszeralkotó bankjait, miközben szabadon engedi a nemzeti valuta, a hrivnya árfolyamát. Az IMF egy év alatt 10,5 milliárd dollárt utalt át, ám mert az ukrán kormány nem teljesítette a szerződésben vállalt kötelezettségeit, a valutaalap befagyasztotta az együttműködést. 2009 végén azonban újabb megállapodást kötött Kijev az IMF-fel. A két és fél éves program keretében Ukrajna 15 milliárd dollár folyósítására kapott ígéretet. Ebből három részletben valamivel több, mint 5 milliárd dollárhoz hozzá is jutott. Ám a harmadik átutalás után az együttműködés újra megszakadt. Az ok ugyanaz volt. Az ukrán kormány ezúttal sem teljesítette vállalásait. Ezek lényegében megegyeztek a korábbi feltételekkel, mint ahogyan a kiszivárgott hírek szerint most is hasonló feltételek mellett lenne hajlandó a valutaalap újabb hitelekről tárgyalni. Az ukrán vezetés azonban nem akarja megkötni saját kezét. Már csak azért sem, mert 2015 elején újra elnökválasztások lesznek. Janukovics és környezete tart attól, hogy az energiaárak felemelése, a költségvetési hiány lefaragása, együtt a hrivnya leértékelésével olyan súlyos társadalmi következményekkel járna, amelyek megakadályoznák újraválasztását. Ebben a helyzetben kezdett Janukovics ismét Moszkva felé sodródni. Annál is inkább, mert az orosz vezetés nem akarja az ukrán gazdaság és politika működését átszabni. Egyet akar csupán: Ukrajna maradjon ott, ahol most is van. Ne akarjon Európa felé haladni.

Mindez a legkevésbé sem meglepő. Aligha lehetett bárki számára is kétséges, hogy Moszkva nem akarja elengedni Ukrajnát. Ennek érdekében pedig él nyomásgyakorló és kedvezményeket kínáló eszközökkel. Az előbbiek közé tartozik az az immár hónapok óta tartó „vámháború”, amivel Moszkva „fogja” és figyelmezteti Ukrajnát: ha elfordultok tőlünk, ezzel kell számolnotok. Vagyis azzal, hogy az orosz vámhatóságok a legkülönbözőbb mondvacsinált hivatkozásokkal hosszabb-rövid ideig feltartoztatják, illetve megakadályozzák az ukrán termékek Oroszországba jutását. Ennek következtében az elmúlt fél évben Ukrajna már több mint 4 milliárd dolláros veszteséget volt kénytelen elkönyvelni. Ne feledjük, az ukrán export negyede még mindig Oroszországba irányul. Ezeknek a termékeknek nem egyszerű, ha egyáltalán lehetséges, alternatív piacokat találni. Moszkva pedig – amíg lehet – kihasználja ezt a helyzetet. De ugyancsak a nyomásgyakorló eszköztár eleme az ukrán gázszámla-tartozások miatti ismétlődő moszkvai presszió is. Eközben Moszkva persze úgy tesz, mintha mindebben nem lenne semmi politika. Formálisan igaza is van, hiszen a gázért, mint minden más termékért, fizetni kell. Nincs ingyen vacsora. Mégis látjuk és tudjuk, hogy mindez színtiszta politika. Oroszország ezzel az eszközzel azért tud élni, mert az ukrán vezetés elmulasztotta megtenni azt, amit a balti államok már a ’90-es évek elején megtettek. Ők ugyanis nem haboztak, és önállóságuk elnyerése után pillanatokon belül piaci alapokra helyezték energetikai kapcsolataikat Moszkvával, korlátozva ezzel a Kreml beavatkozási lehetőségeit. A szuverenitásnak ugyanis ára van. Ezt a balti országok tudták, az ukrán vezetés azonban nem volt hajlandó tudomásul venni. Ezért is áll most – többek között – oly kiszolgáltatva Moszkva előtt. A Kreml azonban nemcsak a nyomásgyakorlás eszközével él, de időről időre bizonyos előnyöket is felvillant. Nem véletlenül hangzanak el olyan politikusi nyilatkozatok, amelyekben a gázár lehetséges érdemi csökkentéséről esik szó. Ennek nagyságrendje – ahogy erre a nyilatkozatok utalni szoktak – akár az évi 10 milliárd dollárt is elérheti. Mindez roppant csábító ajánlat. Ráadásul nem kell érte mást adni, mint Ukrajna Oroszország iránti politikai lojalitását. Nagy ár ez?

A hetek óta Kijevben tüntető ukrán polgárok szerint túlságosan is….

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!