Még nem húnyt ki a Nap világa.

Rőt imakönyv a hajnal lángja,

nagy, örvendetes hírt izen.

Van boldogság, hiszem, hiszem!

Arany Oroszhon, énekelj!

Nyugtalan szél, kavarogj szerte!

Áldott, ki örömmel jelölte

pásztor-búd. Rajtad ég a jel.

Arany Oroszhon, énekelj!

Szeretem habod dörejét,

habon a csillag tündöklését

és néped áldott szenvedését

és áldást osztó erejét.

Szeretem habod dörejét.

Szergej Jeszenyin: „Van boldogság, hiszem, hiszem!” (Weöres Sándor fordítása)

Hét-nyolc esztendővel ezelőtt, amint ez köztudomású, a magyarországi jobboldal oroszellenes őrjöngéssel köszöntötte az akkori kormány tapogatózását keleti, azaz moszkvai irányban. Akkor is Magyarország energetikai problémáinak megoldása volt az ok és a cél. De a bizonytalan tartalmú, mostanában sokat idézett országgyűlési határozat elfogadásán kívül sok nem történt. A Fidesz akkor hazaárulással vádolta a magyar kormányt, és Oroszországot minden további nélkül azonosította a sztálini Szovjetunióval, „Putyin pincsijeiről” beszélt (a részletekről lásd az összes pesti balliberális lapot, portált, tévé- és rádióműsort kb. egy hete minden órában) és í. t.

Most, amikor Orbán Viktor miniszterelnök megegyezést kötött Vlagyimir Putyin orosz elnökkel a paksi atomerőmű bővítéséről, a bal- vagy szociálliberális médiavilág és blogoszféra egyetértéséről biztosítja a Fideszt.

A nyolc évvel ezelőtti Fideszt.

A legcsekélyebb változtatás nélkül átveszi – kajánul, kárörömmel eleinte, de egyre őszintébb meggyőződéssel – a Fidesz hajdani sovén retorikáját, az utólagos hősök összes ízetlen, mellesleg elavult, a mai Oroszországra alkalmazhatatlan szovjetellenes gúnyolódását.

Történetesen – mint afféle ökomarxista – magam is ellenzem a Paks II. ötletét, mert az ún. megújuló energiaforrások (nap, szél, gondolat) híve vagyok, és természetesen magam is heves ellenszenvet érzek (többek között) Vlagyimir Putyin zsarnoki, bürokratikus, elnyomó rendszere iránt (is). De itt nem erről van szó.

Hanem arról, hogy a magyarországi politikai irányzatok Rettenetes Ivánt vagy Sztálint vélik látni a Kremlben, ha ellenfeleik szóba ereszkednek orosz politikusokkal vagy vállalatokkal, de ha a hozzájuk közel állók teszik ezt, akkor vagy reálpolitikára hivatkoznak, vagy – mint most a Magyar Nemzet (egyébként tájékozott és profi) külpolitikai rovatvezetője – hirtelen elalélnak Vlagyimir Putyin fölöttébb viszonylagos nagyságától és kérdéses bájától.

Másképp kifejezve: az összes magyarországi politikai irányzatok a jelek szerint – ún. belpolitikai okokból – habozás nélkül képesek és hajlandók a legalantasabb soviniszta propagandára, ha érdekeik így kívánják.

Jellegzetes soviniszta manőver: valamely országot vagy népet azonosítanak avval a visszataszító rendszerrel, amelyet ezeknek a népeknek el kellett szenvedniük. Német asszony memoárjában olvastam – az 1970-es években gyári munkásként dolgozott Angliában – , hogy londoni munkatársai egyszerűen „little Nazi bint”-nek (kis náci csajnak) nevezték. Ez undorító. (Ez az asszony történetesen szélsőbaloldali volt, de a történet mindenképpen viszolyogtató lenne.) A sztálini és posztsztálini rendszernek az orosz nép is az áldozata volt, sőt: talán a legnagyobb áldozata. A Gulag táboraiban mindenekelőtt oroszok – és a Szovjetunió egyéb népeiből származók – ültek. Az oroszokon Sztálin és a Gulag miatt viccelődni: a legjobb esetben ízléstelenség, a legrosszabb esetben: a fajgyűlölet cinikus kihasználása.

A magyarországi ún. baloldal eddig őrizte az antinacionalizmusnak legalább a külszínét. Ezt most – választási megfontolásokból – a sutba vágta. Különösen gusztustalan az, ahogyan egyszeriben csak a vulgáris „antikommunizmus” kliséiből merít.

Itt álljunk meg egy polgári szóra.

A vulgáris „antikommunizmus” már 1989, a rendszerváltás előtt is létezett. Nyilas hajlamú, félrészeg borbélysegédek az italboltban szoktak volt merészen röhögni a keleti tömb szovjet eredetű jelszavain és mozgalmi zsargonján. Ez a röhögés – idősebb olvasóink még jól emlékszenek rá (sőt: idősebb publicista ismerőseink naponta ismétlik a tudatlan közönség legnagyobb örömére) – eléggé sajátos volt (és maradt) az irányát tekintve.

„A népek barátsága.” Hihihi.

„Világbéke.” Hahaha.

„Néphatalom.” Hehehe.

„Antiimperializmus.” Höhöhö.

„Amerikában verik a négereket.” Húúúhuhuhú.

Ami a sajátos mindebben, az nem egyéb, mint hogy mindezek a szófordulatok a polgári humanizmus ismeretes alapeszméiből származnak. Nem helyesebb a népek barátsága és a világbéke, mint a háború? Nem okozott az imperializmus és a neokolonializmus a nácizmus által okozottal összehasonlítható szenvedéseket – igaz, „csak” a színes népek körében, és igaz, a szenvedések okozói ún. liberális demokraták voltak – évszázadokig? Nem volt iszonyatos a rasszizmus az Egyesült Államokban? Nem lenne kívánatos a nép hatalma, azaz a demokrácia és az egyenlőség?

Tudom, avval a vélelemmel éltünk, amikor elnéztük az ilyesmit, hogy a szovjet típusú rezsimek képmutatók, és mindezt csak színlelik. Hiszen maguk is elnyomó természetűek voltak, hogy tapintatosan fogalmazzunk.

Ebben nem lehetünk olyan biztosak. Tekintve, hogy ezek a polgári humanista alapelvek, amelyeket tisztességtelenül alkalmazott a szovjet agitprop, továbbra se érvényesülnek, akkor se, ha jobb stílusban és következetesebben hangoztatják őket. S nemcsak a politikai gyakorlatban nem érvényesülnek, hanem a médiaközvéleményben – s ennél fogva a voltaképpeni közvéleményben – se. 1989 után a szovjet típusú rezsimektől megszabadult kelet-európai és közép-ázsiai népek véres háborúkat vívtak egymással (elképesztő atrocitások, tömeges nemi erőszak stb.), körükben mindenütt elterjedt az etnicizmus és a rasszizmus. A demokrácia – azaz a köznép befolyása az államügyekre – sehol sem (nem pusztán a kelet-európai és közép-ázsiai országokban nem) nevezhető ténylegesnek vagy valóságosnak, az ún. ballib vagy szoclib médiákban egyenesen nevetség tárgya (a demokratikus törekvéseket „populizmusnak” szokás nevezni, a lehető legmegvetőbb hangsúllyal).

Az Egyesült Államok által vezetett NATO – számos kelet-európai ország részvételével – hódító háborúkat vívott muzulmán országokban, ezek hihetetlenül sok polgári áldozatot követeltek. Az amerikai NSA és a brit GCHQ az égvilágon mindenkit lehallgat és megfigyel. Erre a polgári humanizmus hivatalos képviselői hümmögéssel reagálnak. Ugyanazok, akik – teljes joggal – fölháborodnak a putyini orosz állam szexista, homofób politikáján. (Itt jegyezzük meg, hogy az orosz nők és az orosz melegek is oroszok.) A „realista” borbélysegédek és publicisták továbbra is röhögnek a népek barátságának és a világbékének a naiv, gyerekes eszméin, azaz Schiller és Beethoven Örömódájának – az Európai Unió himnuszának – alapeszméin. (Hogy John Lennon „Imagine” nevű daláról ne is beszéljünk…)

Ennek az állítólagos „antikommunizmusnak” az értéke felől joggal táplálunk kétségeket.

A magyarországi ún. baloldal teljes joggal tesz szemrehányásokat jobboldali vetélytársának, amiért szorgalmasan dolgozik az 1945 előtti – szelíden fogalmazva – szélsőjobboldali, gyilkos rezsimek rehabilitációján, emlékének gyöngéd ápolásán, meg amiért megtűri soraiban – újólag finoman fogalmazva – a fajgyűlölőket, sovinisztákat, irredentákat.

Ugyanakkor ez a „baloldal” most egyetértését nyilvánítja a Miniszterelnökséget irányító államtitkár, bizonyos Lázár korábbi kijelentésével, amely szerint az oroszokhoz fűződő kapcsolat „értékválasztás” (csak ezt a tartalmatlan kifejezést ne hallaná már az ember!) kérdése, azaz bárminő pragamatikus (pl. gazdasági vagy kulturális) együttműködés gyanús, ha oroszok szerepelnek benne. Ez sovinizmus, semmi más.

S legyen szabad emlékeztetnünk rá, hogy az oroszellenesség talán nem egészen független a második világháború és a vészkorszak problémakörétől. Történelmileg nem a szociáldemokrata és nem a liberális kommunistaellenesség volt fontos vagy jellemző, hanem a náci fajta. Antifasizmus és oroszellenesség rosszul illeszkedik.

Ne feledjük talán azt se – s nem feledhetjük, mert fasiszta barátaink és kollégáink sűrűn emlékeztetnek rá –, hogy a második világháború idején a szociáldemokraták és a liberálisok is a Szovjetunió és a Nyugat szövetségének a hívei voltak, s épp ezért díszeleg a legfontosabb emberi jogi dokumentumok (az ENSZ Alapokmány, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata és a Helsinki Egyezmény) alján a szovjet kormány aláírása. Ezeket sohase tartották be, mindenekelőtt a Szovjetunió, a „népi” Kína és szövetségeseik sértették meg őket – de nemcsak ők (bátorkodom fölidézni a legföltűnőbbek: a vietnami háború, az indonéziai mészárlás, a chilei puccs, a Lumumba elleni kongói háború emlékezetét).

Az, hogy a magyarországi reakció legjelentősebb képviselői – Rétvári Bencétől Seres Lászlóig – Marx szobrának elszállítását szorgalmazzák, teljesen természetes, és nem túl fontos.

Az, hogy a föltétel nélküli alapjövedelem ügyében egységfrontba tömörül az etnokonzervatív és a neokonzervatív sajtó, aligha meglepő.

De az, hogy az ún. baloldal nacionalizmussal szeretne választást nyerni, mégis mellbevágó. (És arra föl tetszett figyelni, hogy az MSZP ifjú elnöke vészjósló hangsúllyal kürtöli világgá azt a szörnyűséget hogy a Fidesz–KDNP-nek „az Egyesült Államokból és Izraelből származó” kampánytanácsadói vannak? Ha nem tévedünk, akkor a kérdéses származású Ron Werber szocialista kampánytanácsadó elleni, eltéveszthetetlenül antiszemita tájszólásban tartott uszítást helytelenítettük, nem?)

Szerény nézetem szerint a Paks II. terve akkor is helytelen volna, ha amerikai, brit, japán vagy svéd technológiával készülne, s a megépítéséhez szükséges hitel is onnan jönne. (S ha helyes, akkor most is helyes.)

A szocialista Vasárnapi Hírek – nem ügyetlenül – a címlapján közölt szellemes karikatúrában, célozva a Brezsnyev és Honecker csókját csúfoló régi fideszes plakátra, Putyint és Orbánt ábrázolja, amint izzó smárban forrnak össze. (Egy kis szalonbuzizás is belefér, szaktársak.) De Putyin nem Brezsnyev (bár talán nem jobb nála), és Orbán nem Honecker (és nem Kádár és nem Grósz). Velük egészen más baj van. Mint tudjuk, nem minden antidemokrata posztbolsevik.

Igaz, hogy Vlagyimir Putyin a KGB munkatársa volt, és az is igaz, hogy Orbán Viktor hatalmi pártjában sok az egykori pártfunkcionárius és pártállami lojalista (az MSZP-ből érdekes módon sokkal alaposabban takarítják most ki őket). De ők megváltoztak: álkommunista antidemokratából álkonzervatív antidemokratává lettek, mindenesetre jobboldaliak, akikre jellemzők az etnicista attitűdök. A Fidesz-székházra sarló-kalapácsos, ötágú csillagos vörös zászlót aggató Együtt-PM-aktivisták zavarosan gondolkodnak. Putyin jelvénye a cári sas, Orbáné a Szent Korona. Ezeken bezzeg nem merészelnek élcelődni.

A mérsékelt balközéptől azt várta a párt nélküli, de Fidesz-ellenes választó, hogy legalább a sovinizmustól és a legalpáribb reakciósságtól tartózkodjék.

Ráadásul nálunk – szemben Lengyelországgal és Romániával – alig van hagyományos ruszofóbia. Lehet, hogy ez a baloldali szavazókat megalázó trükk még csak nem is túl ügyes, bár a szinte reményüket vesztett szoclib propagandisták és újságírók fiatalos lelkesedéssel vetették rá magukat.

Én is ezekbe az újságokba írok, és mérhetetlenül szégyellem magam.