"… hit által országokat győztek le, igazságot cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték, megoltották a tűznek erejét… Kínpadra vonattak, visszautasítván a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek. Megcsúfoltatások és megostorozások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is; megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve azok, akikre nem volt méltó e világ; bujdosva pusztákon és hegyeken, barlangokban és a földnek hasadékaiban.”
Zsid. 11, 33-38

Hogy képben legyünk: Szudán fővárosában halálra ítélték a 27 éves Mariam Yehya Ibrahimot aposztázis, azaz hitehagyás „vétke” miatt. Igaz, hogy egész életében keresztény volt, de mivel az apja muzulmán, a saría szerint nem lett volna szabad  egy keresztény férfihoz feleségül mennie. Mégis megtette, sőt szült „neki” egy gyereket, majd újra terhes lett; valaki feljelentette, így az Omdurman Szövetségi Női Börtönbe került húsz hónapos kisfiával együtt. A férje hetente egyszer látogathatja, a nő bokája feldagadt a bilincstől, a higiéniai helyzet még a börtön kórházában is szörnyű, a kicsi a legutóbbi értesülések szerint elég rossz bőrben van.

A tárgyalást vezető bíró, Abbász Muhammad al-Kalifa amnesztiát ígért az asszonynak, amennyiben elhagyja és megtagadja a keresztény hitet és „bűnös” házasságát, valamint fölveszi az iszlámot. Erre Mariam (Mária) a három nap gondolkodási idő elteltével sem volt hajlandó. Az ítélet május 15-én született, és mivel a saría szerint terhes nőt nem szabad bántani, megengedték, hogy Mariam megszülje a gyermekét, mielőtt száz korbácsütés mérnek rá, majd felakasztják.

A férje hétfőn látta utoljára. Jól volt, mindenórásan. Kedden megszületett a börtönkórházban a gyermek, egy egészséges kislány. Most, hogy e sorokat írom, szerda van, kora délután, és nem tudom, bár lesem a híreket, hogy Mariam él-e még.

Vallási fanatizmus? Ennyi?

Meglehetősen elborzadok az internet alsóbb régióiban, pl. a Facebookon kerengő vélekedéseken, amelyek szerint nemcsak a bírák, de maga az elítélt is vallási fanatikus, így korlátoltságának áldozata. Lám, úgymond, ezt teszi a vallás, ennyit ér, értelmetlen öldökléshez vezet mindegyik (eretnekégetés, meg keresztes háborúk, ugyebár); az asszonynak igenis ki kellett volna mondania, hogy pokolba Krisztussal meg a követőivel, bűnbánatot kellett volna tanúsítania (akár mímelnie), kilépnie a „bűnös” családi kötelékből is, ha kell, mert az élet, kéremszépen, az ÉLET mindennél fontosabb; igen, akár megvallania a sahádát (La ilaha illallah, wa ashadu Mohamed raszul Allah, vagyis egy az Isten, és Mohamed az ő prófétája) és akkor megmenekül. Az isten pedig biztos nem haragszik meg emiatt, pláne hogy nincs is.

Hát, szerintem a dolog ennél árnyaltabb megközelítést kíván, mégoly szekularista/agnosztikus/ateista olvasatban is. Pl. annak, hogy valaki az élete árán ragaszkodik a meggyőződéséhez, nemcsak vallási indítéka lehet. „Ötszáz bizony, dalolva ment / Lángsírba velszi bárd/, De egy se bírta mondani/ Hogy éljen Eduárd.” Én úgy gondolom, Mariam jól döntött. Azt nem tudom, hogy meg tudtam volna-e hozni egy ilyen döntést, de arra tippelek, hogy nem. Valószínűleg sokkal gyengébb és gyávább vagyok, mint Mariam, annyira irtózom a fájdalomtól, hogy egy fogászati kezelést is képes vagyok a végsőkig halogatni. De lehet, hogy Mariam is gyenge nagyon, és irtózik, talán ugyanannyira, mint én irtóznék, a fájdalomtól. Ha él még, valószínűleg retteg. Jézus, aki a keresztény hagyomány szerint az emberi testet öltött Isten, az evangéliumokban vért izzadva retteg, gyötrődik a rá váró kínhalál miatt. A Gecsemáné kertben azért könyörög, hogy ha lehet, mégse kelljen meghalnia (Máté 26,39.). De nem lehet, mert a célt nagyobbnak és fontosabbnak tudja, mint  a saját földi életét.

Lehet ezt fanatizmusnak is tartani, persze. Ha az emberi lét legfontosabb programja a túlélés, ahogy az ösztöneink súgják a saját kis gecsemáné-kertjeinkben, és ha nincs ennél magasabb cél, akkor minden egyéb fanatizmus. Csak az a kérdés, hogy a túlélés-központú ösztönélet, amiben nincs hit, vagy ha van, csak addig, amíg nem kell áldozatot hozni érte, emberi életnek nevezhető-e? Vajon nincs olyan morális perspektívája az ember – minden ember – létezésének, amelyben az a (belső és/vagy felső) parancs az erősebb, hogy „nem tagadhatom meg, amiben hiszek, mert az a létezésem célja és értelme, ebben vagyok az, aki vagyok; nem tehetem, mímelésből sem, megtagadnám, az a halálnál is rosszabb lenne”?

Persze, ha ösztönlények vagyunk, semmi sem rosszabb a halálnál. Csakhogy Mariam a döntésével minket is döntésre hív, mindannyiunkat.

Üldözők és üldözöttek

Magyarország, 2014.: a magukat keresztényként identifikáló jobboldaliak rendre „európai keresztényüldözésről” beszélnek, amint valami nem úgy sikerül, ahogy szeretnék. A ballib elit folyton a felénk lopakodó holokausztról beszél;  fasizmus van, hát hogyne, ugyanakkor, másfelől, a Bilderbergből vagy miabánatból vezérelt libsi diktatúra, no természetesen. Az „üldözött” morális státusáért komoly tülekedés folyik, hiszen ez valahogy többletjogokat biztosít. De milyen hétköznapi kompromisszumokat kötünk a túlélésért, legyen az csupán pillanatnyi, politikai vagy gazdasági természetű? Kinek vannak itt még elvei, amikből nem enged akkor sem, ha hátrányt szenved? A sok „üldözött” közt hol vannak a bátrak? Mariam azt kérdezi: vajon gondolunk-e még valamit a világról, és benne a saját helyünkről? Hiszünk-e bármiben annyira, hogy az arcába mondjuk a pöffeszkedő, magát még tán könyörületesnek is gondoló bírónak, hogy „nem tehetem”?

Annyi magyarázkodást hallok. Annyit magyarázkodom én is. Hogy izé, hát azért mégis csak okosba’ kel csinálni, hát azért mégsem megy az ember fejjel a falnak. Annyi embert látok, aki eladja a lelkét a politikai vagy gazdasági hatalomnak, és aztán azt mondja, „nézd, hát meg kell élni valamiből, itt a kis család, érted”.  Mariam ezekre nyilván bólint, és azt mondja, „igen, én értem”.

Nem, szó sincs arról, hogy Mariamnak jobban kéne félnie Isten ítéletétől, mint a földi bírótól. Isten tényleg nem haragszik, hogyha gyenge vagy és megtagadod a hitedet, vagy felváltod valami másra, akár komolyan, akár féltedben, mímelésből. Ha van Isten, ő ettől biztos nem kerül kellemetlen helyzetbe, de amúgy sem áll bosszút a gyengéken, hanem felkarolja és megerősíti őket. A kérdés sokkal inkább az, hogy mi történik, ha Mariam megtagadja a hitét. Hát bizony az történik, hogy akkor győzött a pöffeszkedő bíró, aki még könyörületesek is képzeli magát. És ezt nem lehet megengedni. Ha ez az alak, aki egy gyilkos rezsim arca, legyőzheti Mariamot, ha elveheti tőle a hitét, és ráerőszakolhatja a sajátját, akkor a világot is legyőzheti.

Ebben a csatában az áldozat a nyertes. Mariam helyettünk és értünk is döntött. Megmutatta, milyenek az igazi szentek. Ez a szerencsétlen asszony megszégyenítette korunk komfort-keresztényeit, meg a mindenféle örök nyivákolókat, akik a túlélőgörcs miatt pár fillérért bármire képesek.

Ami a segítséget illeti

Mariam talán nem mondaná, de valóban nem méltó rá ez a világ. Igaz, hogy pörög a neten a petíció a kiszabadításért (írd is alá légy szíves, ha még nem késő), igaz, hogy a munkácsi Majnek Antal püspök körlevélben emelt szót, igaz, hogy a KDNP – nagyon helyesen – diplomáciai lépést sürget, igaz, hogy az Egyházak Világtanácsa és az Amnesty International is tiltakozik, valamint az USA, Nagy-Britannia és Franciaország is „mély aggodalmának ad hangot”, mindez azonban szörnyűségesen, szégyenletesen kevés. Az amúgy kedves és jó Ferenc pápának személyesen kéne odamennie, és kérni, hogy inkább őt végezzék ki. (Biztosan nem tennék meg.) Szudán nagy kereskedelmi partnerei, Németország, Ausztrália vagy Nagy-Britannia, nem helyeztek kilátásba semmilyen gazdasági szankciót. Szudán változatlanul az ENSZ tagja. Tehát marad a nyugati világ ismét a viszonylag kényelmes, nem túl kockázatos megoldásoknál. A kompromisszumoknál. Még csak nem is a túlélésért, csak azért az egy tál lencséért.

Kockázatot vállalni, szenvedni ott van helyettünk egy 27 éves anyuka. Majd meghatottan kicseréljük a borítóképünket egy őt ábrázoló fotóra, és megbeszéljük egymás közt, hogy jaj, de borzasztó. Ilyen fiatalon. Szegény. És megyünk a dolgunkra, mert ugye, érted, valamiből élni kell.