Seres László
Seres László

Ma tizenhárom éve csapódott két repülőgép a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba. A dzsihád azóta is tart.

A Nyugat túlélése azon múlik, hogy az amerikaiak, az európaiak és a többi nyugati megerősíti-e egyedi mivoltában közös civilizációját, és egyesül-e annak érdekében, hogy megvédje a nem nyugati civilizációk kihívásaival szemben” (Ayaan Hirsi Ali)

 

Tizenhárom évvel ezelőtt történt: néhány Nyugaton nevelkedett, a szabad, multikulturális társadalmakban tanult, középosztálybeli muszlim fiatalember utasszállító repülőgépeket irányított amerikai felhőkarcolókba, hogy így fejezze ki, mit is gondol ezekről a társadalmakról. Erről a megerősítésre váró közös civilizációról. Ami azóta terrorizmus elleni háború címszó alatt történt, már történelem, de most mit látunk? A Líbiát szétzüllesztő iszlamisták valahogy megkaparintottak tizenegy utasszállító gépet, úgyhogy nem kizárt, hogy vagy szeptember 11-e évfordulója környékén, vagy a közeli jövőben meg kell szakítani a tévéadást egy breaking news miatt.

Mi európaiak, és mi magyarok is veszélyben vagyunk, végül is minket is felrajzoltak a világkalifátus térképére, nálunk is jelent meg IS-röpcédula, talán vicc volt, mindegy, az ilyesmit pont leszarjuk, van elég saját gondunk, minden más messze van, hagyjanak békén. Míg Amerika területe és utazó polgárai közvetlen és nyilvánvaló veszélynek vannak kitéve, Európát inkább a lopakodó dzsihád (Robert Spencer iszlámszakértő találó kifejezése), a szoftabb politikai-kulturális-demográfiai kihívás fenyegeti, de az nagyon. Valamint saját szűklátókörűségünk, hamis multikulti álomvilágunk, politikai korrektségünk, közönyünk, önvédelemre való képtelenségünk, Obama dacára is változatlan Amerika-ellenességünk. És megvédeni ki fog bennünket, hm?

“Amerika olyan számomra, mint egy férj, egy szerető, akihez mindig lojális és hűséges leszek a hibáival együtt is. (És feltéve persze, ha nem szarvaz fel valamilyen megbocsáthatatlan árulással.) Sokat számít nekem a férjem, a szeretőm. Szeretem a pimaszságát, a bátorságát, az optimizmusát” – írta 9/11 után szegény Oriana Fallaci. Mintha csak tegnap lett volna. Már nem érhette meg Amerika elhúzódó vergődését a világban, Bush iraki beavatkozását, az azt követő helyi rémálmot, Obama megalkuvó appeasement-jét (kairói beszéd), hezitálását, lassú magára találását (tallinni beszéd), sőt, legutóbb már Amerika vezető szerepének hirdetését. Pedig ha valaki meg tudja állítani az újabb iszlamista pilótaakciókat, az újabb lefejezéseket, az csakis Amerika lehet.

9/11 óta megszoktuk a terrort (elvégre azóta közel 24 ezer halálos terrortámadást követtek el iszlamisták szerte a világon), miközben együtt élünk a terrorra adott hétköznapi válaszokkal. Buzgón megosztjuk a YouTube-on talált legújabb lefejezést, majd a repülőtéren zoknira vetkőzve, engedelmesen csomagoljuk kis zacsikba a parfümöt. Lenyeljük, hogy az állam, ha kell, beszerezheti a híváslistánkat, követi netezésünket. Lehet róla vitázni, de nagyon nagy ár ez azért, hogy nem robbantunk fel a metróban? Biztonságban vagyunk, de azért ez egy nagyon törékeny biztonság, és jó tudni, hogy ha nincs újabb 9/11, akkor csak mi magunk törhetjük darabokra.

Új barbárok, régi problémák

Bármekkora káosz is keletkezett Irak után (és most ne firtassuk, hogy Bush rosszul kivitelezett inváziója vagy Obama kapkodó kivonulása okozta inkább a káoszt), Amerika azért képes volt jelentős csapást bevinni az al-Kaida hálózatnak. Sem Bin Laden sikeres likvidálása, sem az “arab tavasz” nem oldotta meg azonban a franchise-terrorizmus kérdését, de ezt már egymás közt intézték el: helyi al-Kaida sejtekből, szunnita törzsekből és szaddámista szakemberekből létrejött egy új, minden korábbinál fenyegetőbb erő, amely brutalitásában még az elődszervezetet is lekörözte.

Az Iszlám Állam (IS) nevű nonprofit szervezet a világ szeme láttára hozott létre két diszfunkcionális állam területén egy harmadikat, minden muszlimot felszólítva arra, hogy hódoljon be a kalifátusnak és a bevezetett sáriának. Ezzel az IS azt a fő problémát teremtette újra, ami anno ok volt a szövetségesek iraki inváziójára: létrejött a kapcsolat egy területtel, pénzzel, több kiló radioaktív anyaggal rendelkező állam és mozgó, világszerte bevethető, szervezett terrorcsoportok között. Az IS regionálisan kezdte, de globálisan akarja végezni, mert ugyanúgy utál minket a sikereinkért, a világi demokráciánkért, a nem muszlim vallásunkért, mint az al-Kaida – csak még sokkal jobban.

Az IS zombihadserege fehér Toyota pickup-flottával járja a térséget. Katonák százait gyilkolják le, kínozzák meg és feszítik keresztre; nőket erőszakolnak meg és ejtenek szándékosan teherbe, illetve eladják őket rabszolgáknak; gyerekeket kaszabolnak le, vagy besorozzák őket is, és játékbabákon gyakoroltatják velük a lefejezést. A Twitteren és a YouTube-on profin legyártott, a rémtettekkel büszkélkedő sorozóvideókat osztanak meg, komoly vonzerőt gyakorolva eddig több száz, Európából és Amerikából odautazó fiatal, jóléti dzsihádistára. A jó példa ragadós: időközben az emberrablásban, keresztényüldözésben és rabszolga-kereskedelemben profi nigériai Boko Haram is közölte, létrehozták a saját kalifátusukat.

Nem teljesen világos, mi tartott ennyi ideig, de Obama most végre egy átfogónak tűnő terv vonásait osztotta meg a nagyérdeművel. Ami azért is nagy dolog, mert még napokkal ezelőtt is azt lehetett tőle hallani, hogy “még nincs stratégiánk” az IS-t illetően, de most ezek szerint van: lesznek légicsapások Szíriában is, kiképzik és terepen segítik az iraki és kurd erőket, és míg korábban csak az IS “menedzselhető problémává” redukálását akarta, mára már a szervezet megsemmisítése a cél. Mindez remek. De néhány apró kérdés azért még nyitva marad.

Például hogyan lehet megúszni a segítségnyújtást a győzelmet Irakba való visszatérés, azaz újabb csapatok odaküldése nélkül? Szíria jelezte, “kész az együttműködésre”, Obama ezt joggal elvetette (nem lehet szövetségese a szabad világnak a vérengző diktátor, aki maga is felel az IS feljöveteléért), de akkor most kétfrontos harc jön, katonák nélkül? Irán is kész az IS ellen fellépni – de mire számítanak a derék ajatollahok? Hogy elfelejtjük, mennyi vért és könnyet köszönhetünk nekik, amiért támogatták az al-Kaidát, a Hezbollah-t és a Hamászt? Hogy máig nem mondtak le fenyegető atomprogramjukról? És koalícióra léphet-e Amerika a szintén felajánlkozó szaúdiakkal, Katarral és az emirátusokkal, amelyek eddig enyhén szólva szintén inkább a probléma, mint a megoldás részei voltak?

Legalább ennyire fontos lenne a katonai válasszal együtt egyfajta morális és filozófiai választ is adni a dzsihádista kihívásra: örökre elfelejteni a “mi amerikaiak is csak kis porszemek vagyunk a népek univerzumában”, avagy “bocs hogy élünk” szemléletet, és a nyugati partnerekkel együtt büszkén vállalni, naponta megvédeni a Nyugat fölényét a barbárság “kultúrája” fölött: egyéni jogainkat, politikai és vallási sokféleségünket, a nők szabadságát és jogegyenlőségét, prosperitásunkat, technológiánkat, kritikus nyilvánosságunkat. Az iszlamisták ugyanis, kár lenne nem észrevenni, nemcsak közelednek felénk, de már rég itt vannak köztünk.

Lopakodó dzsihád

Az IS bizonyítottan elért Mexikóba, sőt, egyes amerikai városokba is, volt, aki félelemkeltő céllal IS-üzenettel együtt fotózta le a Fehér Házat, és valószínűleg több száz amerikai harcol az IS egységeinél.

A legtöbb Európában rekrutált IS-harcos valamiért Belgiumból utazott a kalifátusba embert ölni, kalandvágyból, nyilván. A német alkotmányvédelmi hatóság 43 ezer elszánt iszlamistát tart számon, közülük is sokan csatlakoztak az IS-hez a hatásos videók és online beszervezések hatására (a legismertebb közülük Denis Cuspert, aki “Deso Dogg” néven berlini rapper volt, és mára Abu Bakr al-Bagdadi IS-főnök legszűkebb köréhez tartozik). A németországi Wuppertalban bukkant fel – brit mintára – a Sária Rendőrség nevű iszlamista gárda, amely természetesen nem muszlim hívők szokásait is elkezdte monitorozni.

Iszlamista veszélyt észleltek Dániában (ahol az egyik mecset vezetője nyíltan hűségfogadalmat tett az IS mellett), Franciaországban, Angliában, Ausztriában (ahol előszeretettel boncolgatják a lapok a “hol rontottuk el” és a “biztos a mi társadalmunk a hibás” örök problematikáját), és Hollandiában (az Izrael-ellenes, antiszemita demonstrációkon rendre felbukkanó fekete IS-zászlók nyomán állapította meg Geert Wilders, hogy “ezen a nyáron az iszlám eljött hozzánk”). Hogy mindez marginális ügy, kis, szélsőséges csoportok nyomulása csupán? Nem.

A most még kis, szélsőséges csoport számos gondolata, akciója roppant népszerű a sokmilliós európai iszlám közösségekben, legyen szó Izraelről vagy a világi, demokratikus állam megtorpedózásában, egyre több és több engedmény kicsikarásában a jog, az iskoláztatás, a hétköznapi szokások területén. Máig gyakorolják a nőellenes “becsületgyilkosságokat”, van, ahol erőszakos bűncselekményeknél enyhítő körülmény a “kulturális háttér”. Van, ahol büntetlenül hozhatnak létre “sária zónákat”, illetve saját, vallási alapon működő bíróságokat. Ráadásul az idő nekik dolgozik: az elmúlt 50 évben a keresztény világ népessége 47 százalékkal, a muszlim világé 235 százalékkal nőtt.

A veszélyes az, hogy a demográfiai trendek erősen kétséges politikai és kulturális trendekkel párosulnak. A nyugati nyilvánosság egy részében, de az iskolákban is teret nyert a relativizmus (mi se vagyunk jobbak másoknál, minden politikai kultúra egyaránt értékes, a keresztes hadjáratok is milyen brutálisak voltak, stb.); a politikai korrektség (ne lépjünk semmi olyat, ami bántja a muszlimok érzékenységét, ne jelentsük, ha pakisztáni fiatalok egy angol városkában 16 éven át szisztematikusan erőszakolnak meg úgy 1400 iskolás lányt); a nihilizmus (nincs is olyan, hogy nyugati értékrend, úgyis minden csak a hatalomról szól, a muszlimoktól nem várhatjuk el, hogy tiltakozzanak az iszlamizmus ellen, a kapitalizmus rossz, mert kizsákmányolja a környezetet).

Mindez remek táptalaja az iszlamista előretörésnek: mire várnának, ha azt látják, hogy mi sem becsüljük azt, amink van? Ha azt látják, hogy PC okokból nem is merjük erkölcsileg megítélni a kultúrájukat, mert hogy jövünk mi ahhoz? Holott a kérdés az: hogy jövünk mi ahhoz, hogy ne lássuk meg a fundamentális különbséget az élet tisztelete és a halál kultusza között? És ha itt már a kérdésfeltevést sem értjük, hogyan fogjuk megerősíteni egyedi mivoltában közös civilizációnkat?