Az utolsó másfél évtizedben elképzelhetetlen lett volna az, amit az elmúlt három hétben lépten-nyomon tapasztalok: az emberek villamoson, trolin, közértben harsányan szidalmazzák és gyalázzák a miniszterelnök urat.

Az elmúlt hetek magyarországai tüntetései – kezdet: az internetadó miatti, esztétikai értelemben világrengető, egész Európában jelképpé vált világító mobilos fölvonulás – a populizmus klasszikus jegyeit mutatják.

Melyek ezek az ismertetőjegyek?

Adóellenesség: adócsökkentéseknek vagy adónemek eltörlésének a követelése. Bizalmatlanság az állami újraelosztás iránt. („Bűnözőknek nem adózunk!”) Vonakodás az állam iránti kötelességteljesítéstől. („Vegyük saját kezünkbe az életünket.”)

Korrupcióellenesség. S ami evvel együtt jár: elitellenesség. Utálat az egész establishment iránt. Beleértve mindent, ami nagy: a nagy pártokat, a nagy szervezeteket, a tömegmédiákat, a nemzetközi szervezeteket. Gyűlölet a legitim kényszer intézményeivel – adóhivatal, igazságszolgáltatás, rendőrség, hadsereg – és különösen az állami és korporatív bürokráciával szemben. Főleg a politikai elitek, de a kulturális elitek befolyását is elvetik. Éles bizalmatlanság a képviseleti rendszerek (parlamentarizmus stb.) iránt. A lokalitás kultusza.

Az informalitás, a közvetlen részvétel, a kis méretek iránti előszeretet. Mindenfajta „nagyság” iránti erős ellenszenv. Intézményellenesség.

„Se jobb, se bal.” Ideológiallenesség.

A „kisember” kultusza: erős középosztályi (ha tetszik: „kispolgári”) jelleg.

Óvakodás az általános programoktól és az elvont eszméktől, amelyeket a populisták rendszerint megtévesztésnek, olykor puszta propagandaszólamoknak tartanak.

(Kacagtató, hogy a „politológus”-nak és „elemző”-nek eufemizált dumagépek Orbán Viktor rendszerét „populistának” nevezik – ez merő műveletlenség –, holott az Orbán-rezsim A POPULIZMUS EGYENES ELLENTÉTE: elitista, központosító etatista, ideologikus, bürokratikus, „top-down” szervező, parancsolgató, gyanakvó a közvélemény iránt; aprócska klikk majdnem abszolút uralmát testesíti meg, amelynek tagjai milliárdosok vagy multimilliomosok. Azt, hogy a rezsim népszerű szeretne lenni, s ezért – főleg soviniszta – demagógiához folyamodik, nem lehet „populizmus”-nak nevezni, amihez Orbánnak és környezetének semmi köze.)

Az én szótáramban a populizmus NEM elítélő, pejoratív, negatív kifejezés. A populizmusnak vannak társadalmi és történelmi jellegzetességei, de alapvetően mégiscsak a politizálás – egyfajta – stílusát jelenti.

És nem lehet nem látni, hogy az új magyarországi populista mozgalmaknak vagy mozgolódásoknak majdnem mindenben nyilvánvalóan igazuk van.

Nem tagadható, hogy ordítóan idióta adónemeket (mint pl. az internetadó) zsarnoki és demokratikus rendszerek egyaránt kiszabhatnak.

Nem tagadható, hogy diktatúrák és demokráciák egyaránt korruptak tudnak lenni.

Nem tagadható, hogy mind a tirannusok, mind a demokratikus vezetők szoktak hazudni.

Ezért első pillantásra úgy tetszhetnék, hogy az új populista mozgalmak, bár nem antidemokratikusak, nem is sajátságosan (specifikusan) demokratikusak. De ez csak látszat. Mindenekelőtt az elitellenesség mint érzelem (közérzet) erősen kapcsolódik a demokratikus érzülethez. Mindannyian ismerünk hétköznapi embereket, akiknek az emberi minősége fölülmúlja a vezetőinkét: jobbak, okosabbak, rokonszenvesebbek, ötletesebbek. Miért épp ezek vezetnek bennünket? S innen már csak egy lépés a fundamentális demokratikus gondolat: miért vezet bennünket egyáltalán bárki? A vezetők kiválasztása (szelekciója) a képviseleti rendszeren keresztül szemmel láthatóan csődöt mondott. A nép egyszerű lányainak és fiainak nincs kisebb esélyük rá, hogy világosan lássanak, mint a vezetőknek. S ezek az alacsony színvonalú vezetők – annak a ténynek a jóvoltából, hogy történetesen belőlük lettek az állam vezetői – különösebb érdemek nélkül mégis óriási hatalomra és jelentős (gyakran kétes eredetű) vagyonra tettek szert. Miért respektálná valaki ezeket az eliteket – vagy bármiféle eliteket? Erre semmi okunk nincs. Magunk is képesek vagyunk az életünk irányítására.

Éljen a köztársaság.

Az új populista mozgalmak nem söpörték el az Orbán-rezsimet, de végzetesen megtörték a tekintélyét. Az utolsó másfél évtizedben elképzelhetetlen lett volna az, amit az elmúlt három hétben lépten-nyomon tapasztalok: az emberek villamoson, trolin, közértben harsányan szidalmazzák és gyalázzák a miniszterelnök urat. „Ez az aljas gazember” – mondta hangosan a minap a pénztárosnő, amikor meglátta az újságom címlapján Orbán Viktort. „Látni nem bírom, utálom” – tette hozzá. Nekem ez nem nagyon tetszik, nem tartom ildomosnak és nem tartom szimpatikusnak, ámde világos, hogy a rezsim régi és következetes „értelmiségi” ellenfelének az érzései kevésbé hevesek a rezsim uraival szemben, mint az ún. kisembernek. Orbán tekintélye romokban.

És a mozgalmak terjednek és változatosabbá lesznek (diverzifikálódnak). Tüntetnek a szociális munkások, nő az elégedetlenség az egészségügyi és oktatási rendszer tönkretétele miatt, az emberek védelmükre kelnek a bezárásra ítélt kulturális intézményeknek, elegük volt belőle, hogy olyan kiáltóan hitvány „zsánerszobrokkal” sértsék meg az ízlésüket, mint Pécsett szegény Weöres Sándor „bronzmása”, a tehetségtelen giccs csimborasszója. Az elégedetlenség ezer formája virágzik ki, és számos területen – példátlan! – visszavonulásra kényszeríti a kormányt. Talán még a Városliget is megmenekül az Erdoğan török elnök fáraópalotájára emlékeztető „művészeti projekttől”.

Azt se tévesszük szem elől, hogy az új populista mozgalmak fikarcnyit se törődnek a „hivatalos” ellenzéki pártokkal, ostobának és fölöslegesnek tartják őket. (Nem ok nélkül.)

És megtört még egy tabu: egy esztendeje az Egyesült Államok politikai beavatkozása (mert a kitiltási katyvasz – az amerikai külpolitika, mint mindig: dinoszaurusz a porcelánboltban – nem egyéb) nacionalista ellenszenvet váltott volna ki. Ma egyáltalán nem. Sőt: éppen ellenkezőleg. A külföldről érkező korrupciós vádakra a magyar közvélemény válasza: „hát persze”. Azt lehetett volna képzelni, hogy egy évtized heves Európa-ellenes propagandája megfogan. Erről szó sincs. A tüntetéseken európai lobogók lobognak, a populista (nem holmi balliberális) tüntetők azt skandálják: „Európa! Európa!” Ezt én némileg naivnak tartom, de akárhogy is van: ez újdonság. (Más kelet-európai országokban már régóta „Európa” a demokrácia szinonimája. Úgyszintén naivság, de súlyos tény.)

Nem fogok megfeledkezni a nyugati imperializmus csöppet sem emberbaráti jellegéről annak kedvéért, hogy egyetérthessek az Orbán-ellenes tüntetőkkel és az angol-amerikai populáris kultúráért bolonduló internetes médiákkal. Csak megállapítom, hogy a Nyugat-ellenes nacionalizmus hanyatlik.

Az új populista mozgalmakból nagy hasznot húzó fasiszta párt, a Jobbik erősen téved, amikor Horthy Miklós nagyságát zengő meneteket szervez. A régimódi militarizmus, klerikalizmus, sovinizmus, az ódivatú „férfiúi” erények ázsiója meredeken csökken. A gyalázatosan elvesztett háborúnak és megvert hadseregének vonzereje mérsékelt. (Nem mintha a közvélemény hirtelen immunissá vált volna a történelmi füllentésekre. A sebtében globális-orbitális-ballisztikus szupersztárrá varázsolt Németh Miklós, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának utolsó elnöke, az MSZMP Politikai Bizottságának egykori tagja, amúgy kedves pasas, újabban – a Klubrádió és a 168 Óra szerint – „a rendszerváltás miniszterelnöke” lett. Bocsesz: a rendszerváltás miniszterelnökét, btw, Antall Józsefnek hívták.)

Mielőtt még az Orbán elleni ellenzéki zárótűz elterelné erről a figyelmünket: a Jobbikhoz képest a Fidesz a kisebbik rossz. A Jobbik (látszólagos, de hatékony) „rendszerellenes” imázsa most még jól szolgálja a fasiszta párt érdekeit, és az ózdi eset jól mutatja, hogy az antifasiszta éberség nem valami erős. Az antifasizmusból azonban semminő taktikai okból nem szabad engedni.

Jellemző az új populista mozgalmak eklektikusságára, hogy körükben a Jobbik népszerűsége is nő, de a Héber egyetemet megjárt André Goodfriend amerikai ügyvivő népszerűsége is óriási. Ezt add össze.

A tiltakozó mozgalmak előtt – ha elhalásuk esélyét itt most nem taglaljuk, bár ez is lehetséges – több út áll nyitva. Vagy megmarad a tiszta középosztályi jelleg, és nem a rendszer, hanem a rendszersemleges korrupció marad a fő ellenség (ez sikeres is lehet természetesen), vagy kiterjed a bírálat a már valóban rettenetes méreteket öltő, elviselhetetlen társadalmi igazságtalanságra (egyenlőtlenségre); erről világos és félreérthetetlen alaprajzot nyújt Ferge Zsuzsa kiváló cikke. Ez utóbbi esetben a mozgalom baloldali populistává válik (ezt a jelzős szerkezetet a latin-amerikai „népi demokráciákra” szokás alkalmazni…), azaz a szó egalitárius (egyenlőségpárti) értelmében demokratikussá.

Nem tudni, hogy ez mennyire valószínű, mert az új populista mozgalmak baloldali (azaz: egalitárius, egyenlőségpárti) fordulata előtt tornyosul az a még mindig erőteljes előítélet, amely 1. azonosítja a szegénykérdést a cigánykérdéssel, és 2. amely miatt – egyelőre – nem érez együtt a bérmunkából kiszorultakkal: a munkanélküliekkel, a nyugdíjasokkal, a betegekkel, a feketemunkásokkal, a segélyezettekkel (akik többségükben már nem kapnak segélyt), a közmunkára kényszerített százezrekkel, a kénytelenségből kivándorlókkal. (Nem beszélve más országok nyomorultjairól.)

Amikor elterjedt a később igaznak bizonyult hír, amely szerint megvonják a munkanélküliektől a családi pótlékot, majd amikor kiderült, hogy a népellenes kormány egyszerűen megszünteti a munkanélküli-segélyt, akkor nem mentek tömegek az utcára. Az antidemokratikus intézkedések alkalmával mindig halálsikolyt hallató ellenzéki médiákok annyit se igen mondtak, hogy wtf?

A tisztán középosztályi populizmus (nevezzük az egyszerűség kedvéért jobboldali populizmusnak, ennek a legismertebb és legjobb külhoni példája a „Tea Party” a gringóknál) nyilván megmaradna a korrupcióellenes, adócsökkentő és elitellenes föllépésnél. Sőt: némely baloldali elemek eklektikus belekeverésével létrejöhet olyasféle pártmozgalom is, mint Beppe Grillóé, a Cinque Stelle (az első Facebook-párt a világtörténelemben).

Evvel meg lehet buktatni Orbán kormányát, de aligha lehet megbuktatni Orbán rendszerét.

A jobboldali populizmusnak ráadásul valamicske intellektuális alapzata is van, ez Magyar Bálint (hajdanán liberális államférfi) „maffiaállam”-koncepciója, amelyet az immáron kétkötetes Magyar polip c. tanulmánygyűjtemény illusztrál, a manapság kötelező eklektikával (a szerzők kb. fele nem is populista, de a kötetek alaphangja igen). A koncepció csak arról nem tud számot adni, hogy miképpen lehetséges: olyan államokban is észlelhető az Orbánéhoz hasonló népellenes és antijogállami politika, amelyekre nem jellemző a korrupt oligarchák és pártállami strómanok aránytalan befolyása.

A „zéró bevándorlás” fajüldöző/idegengyűlölő politikáját pl. olyan különböző vezető figurák képviselik, mint David Cameron, François Fillon és Orbán Viktor. Nagy-Britanniát és Franciaországot (kormányuk mindenféle rémsége ellenére) se nevezik „maffiaállamnak”. Nicolas Sarkozy és Silvio Berlusconi kormányzatának voltak maffiózó aspektusai, ámde nem mondhatni, hogy teljességgel fölszámolták volna a liberális-demokratikus jogállamot, mint magyar kollégájuk. (Meg is buktak, méghozzá választással vagy  parlamenti úton.)

Ugyanakkor ez a tömör (más nézetben: egyszerűsítően demagóg) formula alkalmas az elitek illegitimitását széles körű vélelemmé tenni a (jobboldali) populizmustól még idegenkedő liberális értelmiség szemében. Éppen ez a vélelem akadályozta meg – ami nagyon föltűnő – , hogy a strukturálisan és alkatilag antipopulista liberális közvélemény fönntartásait hangoztassa az új populista mozgalmakkal szemben. Mármint az Orbánnal szembeni, egyre antipolitikusabb gyűlöleten kívül, amelynek az elvisége, elvszerűsége (mind az óbaloldali, mind a liberális szegmentumban) mintha elvásott volna. Mert e sorok írójával szemben a liberálisok számára elvileg kötelező volna az antipopulizmus.

A szociáldemokraták egyenlősítő-újraelosztó politikai hajlandóságával pedig az új populista mozgalmak erős államellenessége áll szemben – vagy állana szemben, ha a politikai elvek és identitások még számítanának.

A fasiszták vezetője, a dermesztően jéghideg, egyben dögunalmas Vona nagyon ügyes, amennyiben hallgat. Csöndben kasszírozza az új populista mozgalmak rendszerellenes dinamikájából rá eső hasznot. Őt csak a Machtergreifung siettetése érdekli.

A populista spektrum baloldalán az LMP és a PM (amelynek szintén hasznára válik a populista mozgósulás) általában tartózkodik a bírálattól, hiszen a tüntetések kezdete óta szintúgy nőtt mindkettőnek a közkedveltsége.

Márpedig a kivételt nem ismerő történelmi tapasztalat szerint, ha valamely mozgalom nem képes az önbírálatra és bázisának kiszélesítésére, akkor elveszti a kezdeményezést és visszasüllyed a jelentéktelenségbe. Az új populista mozgalmak egyetlen szövetségese maga Orbán Viktor, aki a válság pillanatában nem találja korábban vitathatatlannak számító politikai tehetségét: ide-oda lökődik az ész nélküli visszavonulások és az ész nélküli támadások között, mindenféle terv és logika nélkül. És mint a Die Welt-interjúja körülötti bárgyúságok jól illusztrálják, elkezdett megsértődni és duzzogni, holott már évek óta tárgya a nyugati sajtó fölháborodásának és ellenszenvének. Ez nem volt rá jellemző: haladt a maga útján, és gúnyos mosollyal vette tudomásul az ellenséges cikkek ezreit. Csak akkor még nagyon erős volt Magyarországon.

De már nem az.