„Itt a lehetőség, hogy a bizonyítékok nélküli hablatyolásból az egész ügyet a jog egyértelmű és tiszta világába helyezzük át. Van egy állítás, […] ezt az állítást a magyar jogrendszer tudja értelmezni, és ezért pert kell indítani.”

(Orbán Viktor miniszterelnök a parlamentben az adóhatóság elnökét ért korrupciós vádakról)

A kormányfő még azt is hozzátette, hogy a per megindítása nem egyszerű lehetőség, hanem elvárás a NAV elnökével szemben, és ha amaz nem teszi ezt haladéktalanul meg, akkor le fogja váltani. A lehetőség most a miniszterelnök előtt is nyitva áll, hogy egykori bizalmasa által megfogalmazott ügynökvádat „a jog egyértelmű és tiszta világába helyezze át”. Mi több, igazából ez elvárás volna vele szemben, mert egy normális országban ellenkező esetben le kéne váltani.

Ennek ellenére – még ha lesz is ilyen tartalmú bejelentés – nem túl valószínű, hogy Orbán Viktor és Simicska Lajos bíróság előtt tisztázza ezt a fölöttébb kényes kérdést, még akkor sem, ha a Nemzeti Együttműködés Rendszerében önmagában égbekiáltó cinizmus egyértelmű és tiszta jogrendszerről értekezni, és nem lehetne szinte bármilyen eljárást kiforgatni. Azért nehezen elképzelhető egy per, vagy más, tisztázó alkalom, mert a tisztázás nemigen célja a feleknek. Orbán beszervezésére vonatkozó sejtetés aligha a tények földerítésének szándékával született, és nem is a közvéleménynek szól. Hanem Orbán Viktornak.

A közvéleménynek amúgy is mindegy. Annyira bosszantó, hogy már szórakoztató párhuzamosan figyelni a kormánypárti és ellenzéki oldalon folyó párbeszédeket. Aki szerelmes a miniszterelnökbe, az újabb bizonyítékot talált a Szent Ember ellen szőtt alantas összeesküvésre, hiszen még mindig akad olyan, aki komolyan úgy gondolja, hogy a vasárnapi zárva tartás a szentmisék zavartalansága érdekében kerül bevezetésre, és nem kilobbizott, nyerészkedési célú intézkedés. Akik pedig gyűlölik a Fideszt, azok számára eddig is egyértelműnek számított, hogy Orbán biztos besúgó volt, sőt, párt- és KISZ-titkár valamint munkásőr-parancsnok egyben. Legföljebb azt találgatják, hogy Simicska bejelentése árt vagy használ a politikai versenyben, és hogy nem kontraproduktív-e a szavazókért folyó küzdelemben.

Mintha Simicska Lajos szavazókra hajtana, és mintha egy félautokrata rezsimben oligarchák és puccsisták választáson intéznék el egymással vitás ügyeiket. Természetesen a szópárbajnak köze van a nyilvánossághoz, de legkevésbé sem a népszerűség növelése a szempont, hanem a tavaly kirobbant háború kommunikációs hadszínterén a megfelelő pozíciók elfoglalása. A tisztánlátást nehezíti a szereplők szelektív megközelíthetősége és a magyar média állapota.

Simicska Lajos oldaláról annyit tudunk, amennyit ő elmond, ami egy pénzember esetében érthető, ez a típus többnyire nem reflektorfényben éli az életét.  Az ő verziója szerint Paks és az oroszok miatt különbözött össze Orbán Viktorral, és ebbe a narratívába jól illeszkedik a mostani történet. Létezik egy nem túl rokonszenves (a miniszterelnök rajongótáborával nem rendelkező) háttérember, aki viszont ragaszkodik antikommunizmusához, ráadásul közös ténykedésük előtti sztorit szed elő, azaz magát egyelőre nem hozza kellemetlen helyzetbe, későbbi eseteknél kétséges, hogy ez sikerülne.

Aggasztóbb, hogy – az elvben a nyilvánosság előtt tevékenykedő – miniszterelnök környezetéből is csak olyan információk és magyarázatok kerülnek napvilágra, amelyeket ő és stábja gondosan megtervez. Valódi interjút az ősidők óta nem adott, majdnem lehetetlen korábbi kijelentéseivel (délután a délelőttivel) szembesíteni, és a tőle független sajtót is rendre meghekkelik. Például a Simicska-háború orbáni változatával. Eszerint a kompetens kormányfő második kétharmados győzelmét követően kitalálta, hogy diverzifikálja gazdasági hátországát, amelybe egykori barátja nem akar belenyugodni.

Maradjunk annyiban, hogy ez a megfejtés teljességgel kizárt. Orbán sokkal inkább tűnt a Simicska-holding társadalmi kapcsolatok igazgatójának, mint autonóm személynek, aki képes eldönteni hatalomra segítőinek sorsát. Volt, hogy olyan minisztert kellett kineveznie, akinek nevét se hallotta senki korábban, de az a gyanúm, hogy a miniszterelnök se nagyon. Honnan vett volna most erőt és legfőképpen bátorságot, hogy szembeforduljon egykori mentorával és fegyvertársával? Kockáztatna-e magától egy elmérgesedő konfliktust, melynek során az egészségesnél több minden derülhet ki? Nem hinném.

Mégis szívósan él ez az elbeszélés a magyar sajtóban, az egyik kolléga még az „Orbán mesterterve valósul meg” fordulatot is papírra vetette. Kínos magyarázkodások, irányt váltó házi média, szaftos részletek: fasza, kis mesterterv. De hát, a lapokban azt a legendát is gond nélkül lehetett teríteni a Merkel-látogatás előtt, hogy mekkora barátunk Németország, s hogy a kancellár igazából a magyar kormányt támogatni jön Budapestre. Ehhez képest Angela Merkel jóformán csak hadüzenetet nem adott át Orbánnal közös pesti sajtótájékoztatóján, ezen kívül minden kritikát elmondott, amelyet a diplomácia nyelvén elmondhatott, és négyszemközt sem lehetett sokkal barátságosabb, mert a fene bátor, mindenkitől független magyar vezetés azon nyomban módosította a reklámadót, kifejezetten az RTL-klub kedvéért.

Ezzel el is értünk egy olyan ponthoz, amely magyarázatul szolgálhat az Orbán-Simicska-viszály eredetére. Arról van szó, hogy kormányunk addig szabadságharcolt, amíg végzetesen beszűkítette a saját mozgásterét, és most már folyamatosan külső nyomás alatt cselekszik. Ami innentől kezdve jön, az spekuláció, bár számtalan beszélgetés formálta, és egyébként is: nekem miért ne lehetne különbejáratú összeesküvés-elméletem, főleg, hogy az logikusabb és a két ember személyiségéhez jobban illő, mint az eddigi interpretációk.

Szóval, képzeljük el, hogy a múlt év tavaszán, vagy valamivel korábban Brüsszelből közölték a Fidesszel és vezetőjével, hogy be fogják fejezni az ország finanszírozását, ha minden forrás egy illiberális gépezetet hizlal. Vélhetőleg elhangzik Simicska Lajos neve is, mert miért ne hangozna el: az szintén csak belföldi tévhit, hogy kintről nem látszik egész pontosan, ami itt zajlik; a Tavares-jelentést például  nem magyar elemzőintézetek kiadványaiból állították össze. A magyar kormány, mint annyi esetben igyekszik megfelelni az elvárásnak, mert kényszerpályán mozog: a tavalyi fejlesztések egészen elképesztően nagy része uniós forrásból származott. A kormányfő megpróbálja a helyzetet régi barátja elé tárni (egy tavaly áprilisi találkozó tényét mindkét fél megerősítette), aki viszont behisztizik, ami igen jellemző rá. A Fidesz jó ideje Orbán és Simicska közös bulija, az egész monstrumot közösen építették, az üzletembernek hiúsága sem engedi, hogy visszább húzódjon, és talán veszélyérzete is megszólal. Inkább borít, és duzzogva elvonul. Szintén két oldalról elismert információ: a miniszterelnök nyár folyamán végig keresi a Közgép-vezért: hiába.

Mindeközben kezd terjedni a gazdasági hátország diverzifikálásáról szóló mese, igen ám, csak közben Simicska is pozíciót foglal. Paksot teszi meg casus bellinek, noha odáig nem hallottunk arról, hogy baja lenne a beruházással. Nyerges Zsoltnak biztosan nem volt. Ami ezután következett, az már a kivilágított színpadon történt, gecizéstől a spiclizésig.

Ez utóbbiról néhány megjegyzés: nem, nem hiszem, hogy Orbán Viktor ügynök lett volna, de azt sem, hogy az egész történetet Simicska Lajos az ujjából szopta. A gond, hogy az igazság nem fog kiderülni. Két okból sem.

Egyrészt a magyar közvéleményt az igazság általában nem izgatja: folyton rejtélyt keres, titkos mozgatórugót, így arról vitát folytatni sem hajlandó, ami a szeme előtt van, csak megérteni kéne. Márpedig a Fidesz-históriában lenne mit megérteni és földolgozni ügynökügytől függetlenül is. Sajnos az indulás sem olyan egyszerű és makulátlan, mint amit hinni volna jó. Megint spekuláció következik, bár ez csak konkrétumokon alapul. Adott egy félig kész kollégiumi épület, ahová gyorsan összegyűjtenek egy csomó tehetséges, ám problémás fiatalt. Az élére egy frissen diplomázott ambiciózus oktatót neveznek ki, aki történetesen a belügyminiszter veje. Ez lett a Bibó szakkollégium, innét indult a Fidesz. A részletek egymás mellé helyezése – esterházyul fogalmazva – ad némi vajszínű árnyalatot az eredetmondának; nem szabadulhatunk egykönnyen a gondolattól, hogy a Kádár-rendszer már embrionális állapotban manipulálta a független kezdeményezéseket, és hogy ennek máig ható következményei vannak. De mondom: ez nem titok, így hát a kutyát nem érdekel.

A másik ok: az egész magyar elit súlyosan belekompromittálta magát ebbe a homályos, könnyen manipulálható szituációba. Az, hogy a miniszterelnök tett-e szolgálatot – akár hivatalosan, akár informálisan – a pártállamnak, elsősorban nem moráliskérdés, hanem biztonsági. Egyáltalán nem mellékes, hogy az ország első emberének kapcsolatrendszere transzparens vagy félig fedett. Pontosan ez volt a kérdés a D 209-ügyben is. Akik akkor megvédték Medgyessy Pétert, vagy a későbbiekben elszabotálták az aktanyilvánosság megteremtését, azok jelenleg nagyon szégyelljék magukat. Többek közt nekik is köszönhető, hogy jó darabig nem tudjuk meg, hogy a múltban mi és hogyan volt. Ennél már csak azt tudjuk kevésbé, hogy a jövőben mi lesz.