Stiller Ákos

Kilenc évvel ezelőtt rendőrökkel védték a Hallgatói Hálózattól a Gömbaulát. Tegnap viszont az ELTE rektora maga is felszólalt egy tiltakozó fórumon. Messze vagyunk a Kánaántól, de elég jó tempóban haladunk.

Amikor 2006-ban elkezdtük szervezni az első Hallgatói Hálózatot a tandíj ellen, csupa hiány vett minket körül: nem voltak hallgatói közösségek, érdemi kötelék a hallgatók és az oktatók között; az intézmények vezetői legtöbbször ellenségüknek tekintették a hallgatóikat, valamiféle fenyegető veszélyes elemnek.

Tandíjmentességet akartunk, intézményi autonómiát, ugyanakkor a felsőoktatás átfogó reformját. Közösségeket és ezekhez tereket, tisztességes képviseletet, ilyen béna kis apróságokat. Idealista idiótáknak számítottunk. Amikor vitát vagy fórumot akartunk tartani az egyetemeinken, reflexből zárták le előlünk a kampuszokat, rendőrökkel tartottak minket távol.

Tegnap viszont újabb réteg állt be a mozgalmárok mellé: az intézményvezetők. Mára elfogadható, sőt piacképes lett az egyetemi önrendelkezés gondolata. A vonuláson ott voltak ideológiatagadó politológusok, szolgálaton kívüli hivatásos távolságtartók, érdektelenek és machiavellisták úgyszintén. Az ellenállás választható politikai termék lett.

Ehhez persze kellett egy a korábbiaknál sokkal nyíltabban elnyomó kormány. Kellett hozzá a 2011-12-es Hallgatói Hálózat, a Milla, a netadó és társaik. Az alaptörvény, a trafikok, a vasárnapi zárva tartás. Lázár János. Hoffmann Rózsa.

Ma Magyarországon a beágyazott entellektüell is merészel kritikus lenni. Lázadnak az ápolók, a pedagógusok és a taxisok, a közmunkások és az értelmiség, középiskolások és kismamák is. Bizonyos értelemben könnyebb, de legalábbis tét nélkülibb dolog ma kormánykritikusnak lenni, mint kilenc évvel ezelőtt volt – és ez ennek a kormánynak az ellenségességéből fakad. Ha valaki, hát a Fidesz megcsinálja itt nekünk a szektorokon átívelő, többgenerációs szolidaritást. Hiszen ha nem vagyunk hívek, akkor nekünk már úgyis lőttek. Ez a mérsékeltebbeket is kiviszi az utcára.

És ha azt el lehet érni, hogy a magyar társadalomban a beleszólás, a képviselet, az önrendelkezés (önkormányzás) valódi jelentéssel bíró kifejezésekké váljanak, akkor talán mégis van remény. Ha a nagy társadalmi intézmények emberei – a vezetőktől a beosztottakon át az ügyfelekig – együtt tudnának működni a közös érdekeik eléréséért, akkor ez a társadalom megmenekülhet.

Magyarországon a legalapvetőbb társadalmi intézmények is megszűntek: nincsen már oktatás, egészségügy, szociális háló, foglalkoztatottság. Nincs lakhatás és lehetetlen a vállalkozás. Egy gazdasági válság hetedik évében már amúgy is eléggé húzna minket az ág, de ezen felül még itt van ez a remek kormányunk is, amely egyszerre rendkívül elnyomó és páratlanul dilettáns, hozzá pedig még emberellenes is.

Polgárháborúból sokféle van. Van véres, fegyveres, látványos is, meg van olyan is, mint ami minálunk zajlik: ahogy erőszakintézményeken keresztül, a hiányon és a távolságon keresztül ölnek meg tömegeket, és fosztják meg a társadalmat a hozzáféréstől. Még van épp elfogadható iskola, csak hát lutri, hogy bejutsz-e. Van még kórház, fene tudja, lesz-e épp érzéstelenítő. Van ápolási járadék, csak épp nem a te településeden. Magyarul: megdögölhetsz.

A társadalmi működés alapintézményeit sürgősen újra kell építeni. Nem restaurálni a korábbi rendet, mert már a NER előtt is nagy bajban voltunk. Alapvető átalakulások kellenek.

Ennek a társadalomnak meg kell erősítenie magát ahhoz, hogy a szükségleteit ki tudja követelni a politikai osztálytól. Hogy térdre kényszerítsen regnáló kormányokat, helyi döntéshozókat, és akár ciklus közben elkergessen hatalomgyakorlókat. Szokásunkká kell váljon az érdekérvényesítés, alaptermészetünkké az öntudat, és reflexünkké a szolidaritás. Hogy eljelentéktelenedjen a kormányon lévők pártállása, hiszen úgyis azt kell tegyék, amit a társadalom bevasal rajtuk.

Ha előre nézek, lehetetlenül távolinak tűnik. Ha a kilenc évvel ezelőtti állapotokhoz mérem, biztatóan sokat fejlődtünk. Nagyjából negyedúton lehetünk egy elfogadható új államberendezkedés kicsikarásáig és felépítéséig.

Hosszú menetelés az intézményeken keresztül – mondta a '68-as nyugatnémet diákvezér, Rudi Dutschke. De ellentétben azzal, ahogyan ezt az intézményesült baloldal magyarázni szereti, nem a politikai intézményrendszer szamárlétráját kell nekiállnunk megmászni, hanem a társadalmi intézményeket elfoglalni, belakni és kiépíteni bennük az önrendelkezést. Az egyéni elbánás kibulizása helyett egységesen magas színvonalú állami szolgáltatásokat.

Képzeljünk el például egy országos kezdeményezést, amelyben az adóellenőrök, könyvelők és kisvállalkozók közös erővel követelik ki az adószabályozás átláthatóvá és teljesíthetővé tételét. Az lenne ám csak a nemzeti együttműködés!