Konok Péter
Konok Péter

A gumicsontozás a legnagyobb gumicsont. Nincs itt semmi félrevezetés, ámítás; ők ilyenek.

Gumicsont – mondják sokan Kiss László ügyére, most éppen arra. A gumicsont-metafora hovatovább a görcsös ellenzékiség afféle sarokkövévé válik, hiszen napi rendszerességgel érkeznek az újabb és újabb gazemberségek hírei, a pimasz vagy fenyegető nyilatkozatok, a kormányzati monológ (amely önmagát kommunikációnak nevezi) legújabb aranyköpései. Kinek a pap nem tetszik, kinek a papné, és ha az embernek van egy rögeszméje – mindenkinek van, nézzünk magunkba! –, akkor minden egyéb többé-kevésbé gumicsontnak tűnik. Kinek a Városliget a fontos, kinek a vasárnapi nyitvatartás.

A többi? Gumicsont! Aki a szabad tankönyvválasztásért száll síkra, jó eséllyel gumicsontozza le Rogán Antal hetvenhét szobáját. Sokak szerint Kövér unokaszülése, vagy éppen a március 15-i a Fidesz-dzsemborin elhangzott fasisztoid hagymázak (a falkák és gazdaállatok) mind csak a figyelem elterelését szolgálják. Sokak szerint a halálbüntetéssel kapcsolatos orbáni tirádák is csak gumicsontok voltak, hogy eltereljék a figyelmet a brókerbotrányról, a brókerbotrány gumicsont volt, hogy elterelje a figyelmet a földmutyiról, a földmutyin rágódva legalább megfeledkeztünk Vida Ildikóról, aki azért ködösített, hogy kiessen az emlékeinkből a tafikmutyi, a magánnyugdíjak ellopása, Ráhel telefonja, a paksi keleti blokk, Semjén puskája, Orbán veje, ipa, napa, meg a papa a bányáival. És így tovább, a végtelenségig, akár önnön farkába harapva, mint a példázatok kígyója. Nemtetszés szerint szemezgetve és rangsorolva. Hogy sorra elfelejtsünk mindent, amire tegnap még azt mondtuk, "na, ezt már tutira nem fogják megúszni!" Szerintem viszont ezek a brigantik minden egyes szemétséget, aljasságot, lopást és szerzést szent-komolyan vesznek. Egységes svunggal nyúlják le a százmilliárdos pályázatokat, az ezermilliárdos megtakarításokat, a termőföldet, a szabadalmakat, a koncessziókat és a tendereket, de Pista bácsi utolsó huncut piculáját, a virágárus néni nárciszait, a kutya vacsoráját, vagy a borsodi cigánytelep egyetlen közkútját is. És egyforma lelkesedéssel rúgnak bele bárkibe, szólnak bele bármibe. Úgy látszik, hogy sokszor pusztán az öröm kedvéért.

Nincs itt semmi félrevezetés, ámítás; ők ilyenek. A lényegüket adják. Akármennyi disznóságra képesek, külön-külön, vagy csomagban szállítva. "We want the world and we want it now" – persze szegény Jim Morrison nem egészen erre gondolt.

És még ez is csak gumicsont. Mert lehet mindenért Orbánt és a bandáját okolni, meg Őfelsége béna ellenzékét, meg az oligarchákat, az „elitet”, de ennek sincs sokkal több hozadéka, mint ha a zsidókat, a Bilderberg-csoportot, az ufókat vagy a menekülteket hibáztatjuk. Orbánéknak mennie kell, hogy bármihez is kezdeni lehessen ebben a rablókapitalista kalandparkká alázott országban, ez nyilvánvaló. És utána? Hirtelen nem az áldozatot fogjuk hibáztatni, mert „csak azt a nőt lehet megerőszakolni, aki hagyja”? Aki „szeret kefélni?” (A legtöbben szeretünk; jól is tesszük.) Egycsapásra megszűnik a beteges, adalékanyagokkal és mesterséges állományjavítókkal dúsított élsport, ahol gyerekek ezreit hajtják szüleik lelkes támogatásával az üzlet és a sportnacionalizmus mindennapi lágereibe? Véget érnek a fairtások, természeti környezetünk, épített környezetünk, személyes tereink tobzódó feldúlása? Kiszabadulunk végre savanyú, minden idegenre morgó nacionalizmusunkból? Nem lesz korrupció? Mindenről csak az Orbán tehet, utána meg eljön a tejjel-mézzel folyó Kánaán?

 

Hát nem. Orbán és rendszere csak tünet. Csúnya, ijesztő, figyelmeztető. És persze a tüneteket kezelni kell, mert a tünetek súlyosbodásába fogunk beledögleni. De a gumicsontozással éppen azt hárítjuk el magunktól, hogy betegek vagyunk. Mélyen, nagyon. Ha nem vesszük észre, hogy a gumicsontok mind valós problémákra reflektálnak, hogy gumicsontvázakká, gumicsontváz-hordákká állnak össze, akkor szépen újratermeljük majd az Orbán-rezsimet, más néven, netán más eszközökkel. Mint ahogy maga az Orbán-rezsim is reciklált amalgám, a történelem szemétdombjáról összeguberált himihumi. Veszélyes hulladék, gyatra vegykonyhákban kikevert addiktív dizájnerdrog.

Persze az is meglehet, az egész Orbán-kormány, a tálibjaival, ellenzékeivel, nácijaival, kastélyaival, jacuzzijaival és borzparókás-kacsavalag-frizurás szürke eminenciásaival együtt egy átfogó, totális, ontológiai léptékű gumicsont. Arról akarják elterelni a figyelmünket, hogy a világegyetem még tágul ugyan (bizony, még Brooklyn és Felcsút is!), de előbb-utóbb megint szűkülni fog; hogy mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe; hogy tele van a föld bévülről kukacokkal; hogy a kierőszakolt szex, a fajfenntartás zsarnok ösztöne mögött mindig ott leskel a személyes vég. Mert amíg a halálbüntetés barbár ötletén rugódozunk, addig sem gondolunk a halálra. Amíg az unokák szülésének furcsaságain álmélkodunk, nem törődünk az elmúlással. Amíg napi rendszerességgel kapjuk az instant, carpe diem-hülyeségeket, addig nincs időnk a memento mori nagy, sárga borzongására, és miközben a kormányzati papírtrombiták harsányan rikoltanak a fülünkbe, alig halljuk az enyészet szelének fekete fúvását.

Talán csak megnyugvást kínál a kormány, a felejtés örömét. A tudatlanság erejét. Önmegvalósító önfeledtséget.

Ez szép lenne tőlük. S ha így van, akkor tulajdonképpen még hálásak is lehetünk nekik.