Sárosdi Lilla azzal, hogy kiállt zaklatási történetével, ma pedig kimondta 20 évvel ezelőtti zaklatójának nevét: a zaklatás absztrakt fogalmát kézzelfogható emberi történetté változtatta.

Sárosdi Lilla színésznő október 14-én írta ki Facebook-oldalára azt a történetet, amely 20 évvel ezelőtt esett meg vele. Egy „nagyrendező”, akinek a próbájára fiatalon beült, a próba végeztével betessékelte fehér BMW-jébe, és egy barátjával kocsikázni vitte. A rendező úr a kocsiban lehúzta a sliccét, és felszólította Sárosdit, hogy puszilja meg, mire a színésznő sírni kezdett. Ott volt a kocsiban a híres-neves rendező barátja is, aki később, mikor egy kietlenebb helyre értek, örömet szerzett magának. A rendező végül sértődötten szállt ki a kocsijából, Sárosdit pedig a rendező barátja vitte haza.

A magyar színházi életben eddig nem voltak zaklatási ügyek. Na, jó, azért sejtettük, hogy vannak, hiszen mindenki hallott már arról a színháztörténetben közhellyé vált fogalomról, hogy szereposztó dívány. Ugyanakkor a szereposztó díványt kedélyes nosztalgia lengi körbe az emberek fejében, mintha oda csakis jókedvükből feküdnének a színésznők.

A magyar színházi életben igenis voltak zaklatási ügyek, csak mindenki kussolt róluk: kicsi a szakma, gyorsan tönkre lehet tenni valakit, akinek kevesebb hatalma, befolyása van, és gondolom, mondanom sem kell, hogy az áldozatoknak az esetek döntő többségében jóval kevesebb a lehetőségük az érdekérvényesítésre, mint az elkövetőknek. Ezért van az, hogy elsőként kiállni egy zaklatási üggyel nagyon nehéz, és következményekkel jár.

Sárosdi Lilla úgy állt ki történetével a nyilvánosság elé, hogy tudta, milyen állapotban van ma Magyarországon a közbeszéd, amikor zaklatásokról van szó. Sőt, minden valószínűség szerint azért állt ki, mert azt remélte, ettől majd javul az erről való beszéd minősége. Sárosdi Lilla nem magának akart jót, és nem a „nagyrendezőnek” akart rosszat, hanem fel akarta hívni a figyelmet arra, mennyi elhallgatott, szőnyeg alá söpört történet vesz minket körül, amelyekről az áldozatok azért nem szólalnak meg, mert azonnal vesztes helyzetben találnák magukat.

Fontos azt is elmondani, hogy Sárosdinak semmiféle személyes haszna nincs a kiállásából, sőt épp ellenkezőleg. Egyrészt a „nagyrendezőnek”, mint a nagyrendezőknek általában, rengeteg hatalma, barátja, rajongója és lekötelezettje van, és ez a magyar színházi szakmának nevezett belterjes kis pocsolyán belül komoly következményekkel járhat Sárosdi Lilla megítélésében. Másrészt Sárosdi minden valószínűség szerint a nyakába kap most egy becsületsértési pert, amit – mivel a zaklatást nagyon nehéz bizonyítani, ha húsz éve történt, akkor meg szinte lehetetlen, ráadásul a zaklatási ügyek el is évülnek – biztos, hogy ő fog elveszíteni.

A Weinstein-ügy most arra tanított minket, hogy egyetlen lehetőségünk van legyőzni a zaklatót: a szolidaritás. Egy ember szava egy ember ellen nem sokat ér, a Weinstein-botrány azért szólt ennyire nagyot, mert az áldozatok közül sokan léptek elő a hallgatásból. Ezért a legtöbb, amit ebben a pillanatban Sárosdiért tenni lehet az, ha minél többen követik a példáját, és ha mindenki belátja, hogy Sárosdi a mások iránti szolidaritás miatt vállalta, hogy a tűzvonalba áll.

Aki tud, legyen vele szolidáris, különben ez a történet is arról szól majd utólag, mint eddig a legtöbb: hogy a zaklatók kis kellemetlenségek után, de mégiscsak megússzák a dolgot, az áldozat pedig rengeteg megpróbáltatás után alul marad. De csak a törvények állnak olykor a zaklatók mellett, az igazság soha.