Nincs szükség orosz propagandára: feszültségkeltésben a magyar, a romániai magyar sajtó is nagyon jó, az ellenőrizetlen információnak pedig szívesen felül az amúgy lassú, eltévedt magyar külügy is.

„Székelyeket” akasztana a román miniszterelnök – röppent fel a hír, azonnal reagált rá Ungár Péter az LMP részéről (Mihai Tudose a „teljes magyarságot” támadta), és diplomáciai fellépést sürgetett, a Fidesz kommunikációs igazgatója, Hidvéghi Balázs pedig bocsánatkérést követelt, mert a román miniszterelnök

akasztással fenyegette meg azokat az erdélyi magyarokat, akik a szülőföldjükön székely zászlót tűznek ki és kiállnak magyarságukért.

A valóság ennél valamelyest árnyaltabb. Az történt, hogy a nacionalista hangulatkeltésről és manipulációról híres Rareș Bogdan újságíró műsorában nyilatkozott a román miniszterelnök, akit a műsorvezető a (magyar kormányzati nyomásra közösen fellépő) erdélyi magyar pártok január elején kiadott autonómianyilatkozatáról faggatott. Mihai Tudose megpróbálta megúszni a témát, többször hangsúlyozta, hogy a „hasonló” ügyekben nyugodtan kell eljárni, hogy a gyulafehérvári centenáriumi évben politikai érdek a konfliktus, és ezeket a helyén kell kezelni.

„Nem lehet mellőzni, de nem is kell túlbecsülni” – fogalmazott a miniszterelnök, aki azt is elmondta, a magyar politikusok azt akarják elérni, hogy a román politika támadjon, hogy aztán a magyar „visszaugorhasson” a támadókra. Óvott attól, hogy a centenáriumi év a „szomszédviszály” éve legyen. Majd – az amúgy rendszeresen esetlenül, rosszul nyilatkozó – román miniszterelnök egész pontosan azt mondta:

Ugyanaz lesz az álláspontom, mint akkor, amikor megpróbáltak kitűzni egy zászlót, egy nem tudom milyen napon. Akkor nagyon világosan megüzentem: ha az a zászló ott fog lobogni a szélben, minden ottani felelős ott fog lobogni a zászló mellett.

Innen már e szavak értelmezések folyik. Tudose nem mondta ki az akasztás szót, azt különösen nem, hogy úgy általában székelyeket, magyarokat akasztana, hanem helyi felelősöket emlegetett. Ettől még a kijelentése érzéketlen baromság.

Tény, hogy a nemzeti, országos és önkormányzati jelképek használata Romániában is törvényileg szabályozott, így az is, hogy kiknek a felelőssége a törvények betartása és betartatása. Tudose tehát általában a romániai intézmények működéséről és működtetéséről beszélt, miközben azt ismételgette: nyugodtság, nyugodtság, nyugodtság.

Csakhogy a diplomáciai fellépésre, bocsánatkérésre felszólító nyilatkozatok magyar részről nem ezt célozzák. Magyar külpolitikai, diplomáciai érdekérvényesítésre, jelenlétre amúgy szükség lenne, csak nem így: félretájékozódva, vagy nem is tájékozódva, aránytalanul, tűzoltásként, reaktív módon. Ha lenne némi felelősség Magyarország és a Magyarország határain kívül élő magyarok iránt a magyar kormányban és a jelzésértékűen (sem) létező magyar ellenzékben, akkor már rég lenne egy összetett, valóban nemzeti konszenzus révén kialakított koncepció arról, mit is, hogyan is lehet képviselni az 1918-2018-as centenáriumi évben.

Ha már mindenáron szükség van valami politikai bon mot-ra, valami könnyen ismételgethető, és könnyen megjegyezhető szókapcsolatra, akkor mindenki azt hangsúlyozná: azért dolgozunk, tárgyalunk („a románokkal” is, sőt főleg a „románokkal”), hogy ez az év a „magyar méltóság” éve legyen. Ehhez persze szükség lenne egy széles körű társadalmi vitára, mit is jelent, ha jelent egyáltalán valamit, a magyar méltóság. Na de hát ennél húsba vágóbb ügyekről sincs társadalmi vita, miért éppen ilyen történelmi távlatokban kezdődne el bármiféle párbeszéd?

Ma Erdélyről és az erdélyi magyarokról Magyarországon csak akkor esik szó, ha az a kérdés, hogy Orbán megvette-e őket vagy sem. A francot nem érdekel már, mi történt száz éve, hogy esett szét egy ország, hogy jött létre egy másik, hogy él egymás mellett szomszédként két, valamikori ellenség, mai uniós tagállam.

Nincs semmilyen ötlet arra, hogyan nézzünk vissza az elmúlt száz évre, és az elmúlt száz év tükrében önmagunkra. Marad a kapkodás, a zs kategóriájú román provokatőröknek való felelgetés (amúgy minőségi, hiteles, figyelemre érdemes román emlékezetpolitika is van, de arról a nemzetállami gőgbe merevedett magyar közélet mit sem tud).

Amit pedig a „zászlólobogtatásról” érdemes mindenképpen tudomásul venni: az erdélyi magyar úgynevezett autonómiatörekvések sajnos leszűkültek a napi viták (és úgy tűnik a külpolitika) szintjén is a van székely zászló a polgármesteri hivatalokon, vagy nincs székely zászló a magyar önkormányzatokon Romániában kérdésre. Ennek egy következménye van: mióta a magyar zászlóverseny elindult, azóta a románok is beszálltak a ringbe, ott is megjelentek a román nemzeti szimbólumok, ahol a rendszerváltás utáni évtizedekben nem voltak jelen (kivéve a Funar-érát). A magánházakon, magánvállalkozásokon, az etnikailag vegyes köztereken.

Folyik az erődemonstráció, és persze mindig a románoké a nagyobb, ez a rivalizálás rég lefutott, rég eldöntött tény. Nincs ahogy, nincs amiért nyerésre játszani. Ma ott tartunk, hogy a román nacionalizmust a magyar táplálja. Amúgy a rendkívül szigorú amerikai és NATO-kontroll alatt álló Romániának nem hiányzik az etnikai konfliktus és destabilizáció, mert ezt legfőbb támogatói ellenzik. Amikor Mihai Tudose kétségbeesve azt ismételgeti, hogy „nyugalom”, „nyugalom”, akkor nem a magyarbarátság beszél belőle, hanem az a biztos tudás, hogy most Románia nem engedheti meg magának a magyarellenességet.

Miközben az autonómianyilatkozatok követik egymás, folyik a székelyzászlóbotrány, a romániai önkormányzatok (ideértve a magyar önkormányzatokat is) az adótörvények, a román közigazgatás átalakítása miatt egyre hátrányosabb helyzetbe kerülnek, egyre nagyobb bevételektől esnek el. A már megszerzett autonómiájukat veszítik el nap mint nap, miközben a magyar politika a sosem létezett, pontosan meg nem határozott, szimbolikusan is csak felszínesen megfogalmazott autonómiáért harcol.

Az erdélyi magyar önkormányzatok kerülnek abba a helyzetbe, hogy kulcsfontosságú magyar kulturális, oktatási intézmények működtetéséről mondanak le vagy korlátozzák azok működését – mert újra győz a román központosító politika. Ez ellen azonban, hallhatóan senki sem tiltakozik határon innen és túl.

Egyvalami történik: a romániai (magyar) önkormányzatoktól elvett összegeket magyarországi kormányzati pénzekből igyekeznek pótolni, toldozva-foldozva, imitt-amott. Erre is megy abból a sok milliárd határon túli támogatásból, amely miatt méltán zúgolódik a magyar közélet. Persze csak a lojális önkormányzatoknál van kiegészítés, lyukbetömés, ott, ahol a helyi polgármester elkötelezi magát a regisztrációs kampány és az Orbán-kormány mellett. Ott van iskolafelújítás, óvodaépítés, ott működnek alsó hangon a romániai magyar intézmények. Csupa olyasmi, amit romániai adólejekből zökkenőmentesen lehetne működtetni.

Mivel azonban az „autonómiaharc” ott tart, ahol tart, a román központosító politikával senki nem tudja és akarja felvenni a harcot, ezért mindenki bátran és odaadóan elkötelezi magát a magyar központosító hatalom és Orbán Viktor mellett. Ez ma az Erdélyről való lemondás stratégiája. Kivonulunk a román parlamentből, a romániai önkormányzatokból, és megfelelő szavazót szállítunk a magyar választásokra. Most még egy kicsit megy a küzdelem a székely zászlóért, aztán nemsokára, amikor végleg lefut a meccs, össze lehet tűrögetni a székely lobogókat. Könnyen elvihető relikvia Erdélyből, amelytől naponta távolodunk egy-egy lépéssel. Közben, persze, rázzuk az öklünket, és jól megmondjuk nekik.