A miniszterelnök úr ismét eredeti gondolatokban gazdag előadást tartott Tusványoson. Szokása szerint mondott egy viccet is arról, hogy „a liberális sajtószabadság” szakasztott olyan, mint a cenzúra, mivelhogy szerinte nem engedik be a médiába a migránshíreket), és szokása szerint kicserélte a vicc kontextusát. Szerinte ez egy szovjet vicc volt, arról, hogy „bárhogy rakom össze a bicikligyár termékét, mindig gépfegyver lesz belőle”.

A szakirodalom szerint azonban ez egy német vicc 1933-ból, a náci újra-felfegyverkezési program kezdetéről, amikor is a dolgozó gyerekkocsi-alkatrészeket próbál hazavinni a családjának, és meglepve tapasztalja, hogy csak géppuskát tud belőle összerakni.

Nem akarunk komolyabb következtetéseket levonni abból, hogy Orbánnak 2018-ban is komcsizásra jár az agya, nácizásra meg nem, de az már fontosabb, hogy az igazságtartalom egyszerűen nem tét a számára. Amikor például azt hozza fel, hogy „valaha”, a keresztény Európában a férfiak és a nők egyenjogúak voltak, a vájtfülű hallgatóság ugyan felszisszenhet, hogy egy frászt –, de mi van akkor? Tévedni mindenkinek szabad, és bizonyítsa be bárki, hogy adott témában nem csak téved, hanem hazudik.

A téma ugyanis, amire a miniszterelnök úr hasonlata vonatkozott, a sajtószabadság. Bizonyítsa be bárki, hogy nem csupán téved, amikor a sajtószabadságot a fröccsöntött, azonosíthatatlan szerkesztőségű és tulajdonú migránsozó honlapok hozzáférhetőségével azonosítja, nem pedig, mondjuk, azzal, hogy népszerű és több emberöltőnyi hagyományú lapokat nem szüntetek meg, nem adok haverjaim és strómanjaim kezébe, hadd kukázzák ki úgy szakmailag, mint emberileg.

De különben a miniszterelnök úrnak az igazsághoz fűződő sajátos viszonya általában is érvényes a politika alapfogalmaira, főleg, ami a liberalizmust illeti. A sajtószabadság és cenzúra új értelmezése csak része a nagyobb varázslásnak.

„A liberális demokráciának van alternatívája, úgy hívják, hogy kereszténydemokrácia” – mondja a magyar miniszterelnök körülbelül hetven évvel azután, hogy a kereszténydemokrácia lett a kontinens liberális demokrata rendszereinek legerősebb politikai irányzata. Amikor senkinek sem jutott eszébe, hogy a kereszténydemokrata pártok vezette államok nem liberálisok.

Figyeljünk: az egyik politikai irányzat, a másik politikai rendszer. Kereszténydemokrácia mint rendszer nincs. Illiberális kereszténydemokrácia pláne nincs. Olyan rendszer, amelyik a vallásosság, a hagyományos családmodell és az etnikai felsőbbrendűségen alapuló nemzetállam értékeivel határozta meg magát pluralizmus, joguralom vagy hasonlók helyett, legföljebb Európa déli, szegény régióiban létezett, de hát Salazar Portugáliája nem is tartott igényt a „demokrácia” elnevezésre.

Hogy a magyar miniszterelnök ezt úgy mondhatta el, hogy egyetlen ellenzéki politikus sem visított fel reflexből, az a magyar politikai közeg lepusztultságát mutatja. A politikai alapfogalmak az ellenzék számára is azok, amiket a miniszterelnök úr éppen használ a maga kedvére. Senki sem hördül fel, miszerint a „liberális demokrácia” összetételben a „liberális” nem azt jelenti, hogy pártolni kell a melegházasságot, az Európán kívüli bevándorlást, viszont ellenezni a határellenőrzést, hanem a tényleges többpártrendszert, a joguralmat, az alapvető ember jogokat, egyáltalán a szabadságot a köz-, gazdasági és magánéletben.

Nemcsak a magánéletben, a gyengébbek kedvéért. Magyarországon ez valahogy feledésbe merült, és ezért nem egyedül Orbán a felelős. A magukat liberálisnak gondolók sokáig elvoltak azzal, hogy az a liberális, amit az SZDSZ akar. Az antiliberális szintén. Közben megszűnt az SZDSZ, sorvadni kezdett a demokrácia, de viszonylag kevesen kezdtek gondolkozni arról, hogy akkor milyen is a jó politikai rendszer. Az elárvult liberálisoknak elég volt annyi, hogy nem az, amit Orbán akar. De ez a jövőre nézve kevés.

A miniszterelnök úr – talán egy új, nem kereszténydemokrata pártszövetség vezéri posztjának várományosaként azon örvendezik, hogy a jövő évi EP-választásokon letűnnek majd 1968 örökösei. Holott ő is 68-ba vette az irányt, csak Párizstól úgy másfél ezer kilométerre délnyugatra. Egyelőre nem látni senki, aki meg tudná akadályozni, hogy az országgal együtt célhoz érjen.

Borítóképünk az António de Oliveira Salazar portugál illiberális kormánya által osztogatott, diákoknak szóló propagandakiadvány, a "Salazar leckéje", amelynek hét plakátját minden iskolában ki kellett akasztani. Ezen a darabon az "Isten, haza, család: a nemzeti nevelés hármasa" jelmondat szerepel. Ha a többire is kíváncsi, itt olvashat róla.