Országunk 1-es számú harcosa, Orbán Viktor augusztus végén eltemette egy harcostársát, Kerényi Imrét, akinek koporsója felett egyszersmind összefoglalta társadalom- és politika szemléletének alaptételeit. Ezek pedig a következők:

„Ha magyarnak születtél, akkor egyedi, sőt különleges fajtához tartozol” –

mondta, ami par excellence rasszizmus, csak ezt ma a rezsim szokás szerint hazafiságnak hívja. Mindenesetre a magyar miniszterelnök szerint az emberi fajtákon (rasszokon) belül léteznek kiemelkedő, különleges fajták és főként létezik értékhierarchia, amelynek csúcsán pedig a mi fajtánk (rasszunk, ami persze valótlanság, hiszen kevert nép vagyunk) áll.

Ezt a fajtát pedig két tulajdonsága emeli a többi fölé: egyrészt a nyelve sajátos észjárást, igazságokat és törvényeket generál, másrészt ez a fajta ezer éve ugyanazon a területen lakik. Mindkét dolog úgymond csak a magyarra jellemző. Az emberiség más fajtái nyilván nem rendelkeznek saját nyelvvel és országgal, amelyet régóta birtokolnak. Az ezeket megfogalmazó mondat pontosan így hangzott:

„Olyan nyelven beszélsz, olyan rugóra jár az agyad, olyan észjárás igazságai és törvényei szerint rendezed be az életed immár ezer éve ugyanazon a helyen, amely csak ránk jellemző.”

A magyar fajta úgy kivételes, hogy attól rögtön „egyeddé” – tehát egyetlen személlyé válik (organikus nacionalizmus, mint a fasizmus megalapozója: a nép, a nemzet mindig minden pillanatban személyként létezik, lélegzik együtt), ám ez az „egyed” egyúttal ritka is, ezért veszélyeztetett fajta, akár a vörhenyes csorvány vagy a magyarföldi ganajtúró (ezek eszmei értéke 10-10 000 Ft). Amiről ebből a mondatból értesülhetünk:

„A magyar kivételes, de mivel ritka egyede az emberi fajnak, hát szükségszerűen veszélyeztetett is”. Ez egyébként jól fejlett paranoia.

Ebből a veszélyeztetettségből azonban korántsem az következik, hogy akkor csak óvatosabban, esetleg önkímélőbb módon kell fenntartanunk ezt a különleges életet, hanem az, hogy a magyarnak (egyednek) még több feladatot kell kitűzni maga elé:

„Ezért ha magyarnak születtél, kötelességeid vannak. Több kötelességed, mint a sok tíz- és százmilliós nemzetek fiainak szokott lenni.”

Sajátos módon azonban hiába homogén ez a magyar fajta, a fent leírt módon, ezen a téren mégis lehetnek eltérések, sőt, mint kiderül, végül is azok vannak többségben, akik kivonják magukat a kötelességek alól:

„Nem mindenki ismeri, nem mindenki érti, és nem mindenki vállalja a felelősséget, a felelősségnek ezt a sajátosan magyar válfaját. Barátunk azon kevesek közé tartozott, aki nemcsak tudta, nemcsak hirdette, hogy a kultúránk tart meg minket magyarnak, hanem művelte is ezt a kultúrát”.

Mint láthatjuk, ennek a felelősségnek, küldetésnek alapvetően a magyar fajta kultúrája a tárgya (az ún. spanyolviasz felfedezésénél járunk, ha valaki nem értené), ám mivel a fajta veszélyeztetettsége azonos a kultúrájának veszélyeztetésével (jaj, jönnek a muszlimok és nincs többé nőnekakonyhábanésszülőszobánahelye, férfiazész), ezért a kivételessége miatt veszélyeztetetté váló egyednek erre kell koncentrálnia, amikor fenn akarja tartani fajtája különlegességét. Szerencsére azonban

„Kerényi Imre keresztény magyar férfi volt. Tisztában volt azzal, miféle becsületbéli kötelességekkel jár mindez.”

A magyar kultúra a magyar miniszterelnök fejében azonos a keresztény férfi mivolttal = antimodernizmus, egyszersmind nevetséges gőg, felfuvalkodottság és súlyos szereptévesztés (egy miniszterelnök nem teheti meg, hogy csak az egyik nem tagjait képviseli), nem is lenne érdemes tovább értelmezni, ha utána a kormányfő mindezt nem erősítette volna meg még ezzel is:

„Európának ezen a táján a férfiak tudják, hogy azért vannak a világon, hogy feltegyék valamire az életüket. Valamiféle nagy dologra. Nálunknál, személyes életünknél nagyobb és fontosabb dologra.”

Nagy dologra föltenni az életet – ez a kormányfő szerint kifejezetten férfi-specifikum, nőknél elő sem fordulhat, hogy a személyes életüknél nagyobb és fontosabb dologra teszik fel az életüket. El nem tudom képzelni, hogy akkor ezek a társadalmi szempontból selejtes lények – nők – mi az anyámat csinálnak abban a sokat emlegetett szülőszobában; de például azt aztán végképp nem értem, hogy amikor a hazájukért lángolásban álló férfiak meghatottságtól elfúló hangon dicsérik életük női párját, aki a legnagyobb önfeláldozással (ne kerteljünk: önfeladással) szolgálta őket, akkor vajon mi a bánatra gondolhatnak. Vagy olyankor ez mégsem egy, a saját életüknél is fontosabb élet szolgálatát jelentette?

Egyetértek: nem azt jelentette, hanem az úr-szolga viszony stabil, a keresztény egyházak által kétségtelenül hosszasan megerősített fenntartását, de akkor ezt is tessék kimondani.

Mindazonáltal Orbán beszédéből azt is megtudjuk, hogy a férfiaknak ez a mindenek felett álló elhivatottságuk veleszületett tulajdonság. Tehát nem ők maguk dolgoztak rajta, ezért végül is személyes érdemről, morálról nem érdemes beszélnünk. Ebben a szemléletmódban ugyanis a morálnál sokkal nagyobb értéket jelentenek a magyart meghatározó, sorsszerű (mint máshonnan tudjuk: a turul révén egyenesen az Égből eredő, tehát isteni) adottságok, amelyek azonban Orbánnál sajátos módon egy súlyos kardiológiai tünet jelensége révén érvényesülnek:

„Van, akiben ez a velünk született tudás idővel elhomályosodik, s úgy érzi, már az is szép teljesítmény egy élettől, ha talpon marad, és tisztességesen helytáll a mindennapokban, ha egyenesen megállhat az asszonya, a gyermekei, a barátai és a munkatársai előtt. /…/ És vannak olyanok, mint Kerényi Imre barátom volt, akinek a lelkében ott marad egy motoszkáló érzés, a fülében egy nyugtalanító hang, és időnként aritmikusan dobban egyet a szív, amely emlékezteti: még mindig nem tette fel az életét a rá váró, csak rá kirótt nagyszerű küldetésre.”

És ha meg akarjuk tudni, hogy egy ilyen aritmiás szívdobbanás figyelmeztetése után a magyar férfinak mit kell felismernie – nem, nem bétablokkoló vagy Concor Cor 2,5 mg-os filmtabletta, esetleg gyakori köhögtetés és jeges víz, hanem célirányos pályaválasztás:

„Eljön hát a pillanat, a hívás, és az ember ilyenkor papnak áll, felcsap katonának, vagy orvos lesz”.

Sőt, holiptikus szemléletmód esetén ennél is továbblépve „leginkább politikusnak áll, vagy legalábbis belép a politika világába, ahol egyszerre lehet a három: pap, katona és orvos. Egyszerre teljesíthet három szolgálatot; mutathat magasabb horizontot, harcolhat az övéiért, és megsegítheti a bajbajutottakat”.

A szóban forgó hős is akkor ismerte föl ennek jelentőségét, amikor látta, hogy az országa bajba jutott, hiszen a „merjünk kicsik lenni” magyarok kerültek hatalomra, na ekkor ő mintegy kitört a vörhenyes csorványok vagy a magyarföldi ganajtúrók védettségéből és átlépett a harci kürtre fejét felkapó mének közé, mert

„ekkor érte el Kerényi Imrét a végzete, ekkor fénylettek fel küldetésének körvonalai, és ekkor nyílt meg előtte az út. Így jutott arra a döntésre, már egy teljes színházi életművel a háta mögött, hogy a magyar közélet szorítójába lép, és a tőle megszokott lelkiismeretességgel és munkabírással a polgári körök mozgalmának szellemi vezére lesz. Így lettem a bajtársa, s ő az enyém”.

Annál fényesebb diadalra pedig nemzet nem is juthat, mint hogy Orbán Viktor és Kerényi Imre egymás bajtársai lehettek abban a hosszú és küzdelmes harcban, amelyben ennek a különlegessége folytán veszélyeztetett fajtának a kultúráját kellett megvédeniük, és amelyben a híres olimpiai jelszót – „Gyorsabban, magasabbra, erősebben” – egy jóval ütőképesebbre sikerült átírniuk:

„Pontosság, fegyelmezettség, öntudat”.

Hogy azonban ez végül is konkrétan miben mutathat utat a további harcosoknak, azt sajnos már nem fejtette ki, így végül a szemünk előtt Kerényiről mégis csak az a kép marad meg, amit a beszéde elején Orbán is az olimpiai jelszó jegyében rajzolt fel róla:

„Magunk előtt látjuk őt, a rendezőt, a tanárt, a szerkesztőt, a magyar kultúra fáradhatatlan harcosát, ahogy panyókára vetett zakóban kettesével veszi a lépcsőfokokat. Mindig sietett”.

És valóban: mind magasabbra is jutott és mind erősebben is tartotta ott meg a pozícióját. Bizonyítva, hogy előttük nem lehetséges olyan jelszó, amelyet át ne írnának, és hozzá ne igazítanának a maguk hatalmi vágyaihoz.

Orbán is csupán ennyit tett, semmi többet, illetve még annyit, hogy adott nekünk egy rendes, minden részletre kiterjedő anamnézist a mentális állapotáról. Amelyre gyógyszer akkor se lenne, ha hirtelen mindenki orvosnak állna, hiszen rögeszmét, hamis tudatot, rasszista beállítódást, hatalommániát, torz személyiséget pirulával nem lehet gyógyítani.