Az atomhatalmak fegyverkezési okainak megértése segítheti a külpolitikai stabilitás megteremtését – írja a Business Week nemzetbiztonsági és külpolitikai szakértője, Stan Crock. 1998 májusában India elindított egy kísérleti atomrobbantási sorozatot, és Pakisztán válasza sem késett sokat, ezután azonban általános leszerelés vette kezdetét. Ebben az időszakban sok állam, köztük a volt szovjet-blokk országai, mint Ukrajna és Kazahsztán, valamint Argentína, Brazília, Tajvan és a Dél-Afrikai Köztársaság adta fel nukleáris programját. A 2001. szeptember 11-ei események azonban sajnos újra előtérbe helyezték a fegyverkezést.
Sok szakértő szerint a nukleáris kockázat nagymértékű fokozódásának fő oka az, hogy a legkiszámíthatatlanabb országok, mint Irán és Észak-Korea, egyre erősebben fegyverkeznek. Nem megerősített híresztelések szerint a távol-keleti ország már most akár hat atombombával is rendelkezhet, Irán pedig nagyon közel áll a nukleáris fegyverek kifejlesztéséhez.
Ennek ellenére a szakemberek szerint az atomfegyverekkel rendelkező országok (ún. nukleáris-klub) számának gyarapodása még nem feltétlenül vezet katasztrófához. Már volt olyan időszak a világtörténelemben, hogy egy szélsőséges rezsimnek atomfegyverei voltak: a Mao Ce Tung vezette Kínai Népköztársaság a kulturális forradalom idején. Mao akkor tett is olyan kijelentéseket, hogy Kínának nagy esélye lenne egy nukleáris háború megnyerésére, mert lakossága sokkal nagyobb, mint potenciális ellenfeleié. Szerencsére az ellencsapástól való félelem túl elrettentő még egy ilyen szélsőséges rezsim számára is.
Az atomfegyverek kifejlesztésének legnyilvánvalóbb oka tehát a potenciális ellenfelek elriasztása a támadásnak még a gondolatától is. Természetesen vannak egyéb okok is, sőt minden országnak más oka van ezen irányú fejlesztéseinek beindítására. A Stanfordi Egyetem politikatudomány professzora, Scott D. Sagan szerint például India fegyverkezését például a belső politikai nyomás, míg Franciaország erőfeszítéseit nemzetközi helyzetének megerősítése ösztökélte.
Az Institute for Defense Analysis munkatársa, Caroline F. Ziemke szerint egy ország „stratégiai személyiségjegyei” meghatározóak abban, hogy az hogyan kezeli érdekeltségeit. Iránnak például van egy erős morális és kulturális felsőbbrendűség-érzése, mely szinte hajtja az országot az atomfegyverkezés felé, bár az ilyen programokat általában hajlamosak letagadni. Szaúd Arábia pedig a 80-as években esküvel tagadta nukleáris erőműveit, hogy lecsillapítsa a Reagan-vezette USA-t, mert az kiderítette, hogy a közel-keleti ország közép-hatótávú rakétákat vett Kínától.
Sok olyan ország van azonban, melyeknek bár megvannak az erőforrásai atom-projektek indításához, mégsem valósítják meg azokat. Ilyen például Líbia, mely azért döntött úgy, hogy kimarad a nukleáris-klubból, mert úgy gondolta, hogy így könnyebben tud integrálódni a nemzetközi közösséghez. Egyiptom pedig azért állította le fegyverkezési programját, mert az erősen veszélyeztette a régió stabilitását és az ország egyre javuló kapcsolatait Washingtonnal. Tajvan is felfüggesztette ezen irányú fejlesztéseit, bár ő főleg a Nemzetközi Atomenergiai Hivatal nyomására.
Mégis mi várható a jövőben és mit kéne tenni a nukleáris kockázatok csökkentése érdekében? Először is a nagyhatalmaknak kerülhetnék olyan taktikák alkalmazását, melyek erősítik a „stratégiai személyiségjegyek” előtérbe kerülését, mint Irán esetében. Az USA-nak például kevesebbet kellene fenyegetőzni az iszlám-veszéllyel, a kommunikáció hangsúlyát inkább arra helyezhetné, hogy az atomfegyverkezés azért rossz, mert pocsékolja az amúgy is szűkös erőforrásokat. Ezen kívül meg kellene győzni az iráni vezetőséget arról, hogy a régió vezető szerepét fegyverkezési programjuk leszerelésével is eljátszhatják. A legfontosabb azonban az lenne, hogy a nagyhatalmak átlássák az okait annak, hogy a nukleáris fegyverkezést elindító országok, miért atomfegyverekre pazarolják erőforrásaikat.
