Elemzés helyett csak egy fonal.

1961-ben a brit konzervatív kormány az ország felvételét kérte az Európai Gazdasági Közösségbe, gondolván, hogy az az Egyesült Királyságnak jó. Charles de Gaulle csökönyös ellenkezése miatt a britek felvételére csak 1973-ban, ismét konzervatív kormány alatt kerülhetett sor. Nem volt róla népszavazás. Volt viszont népszavazás 1975 júniusában arról, hogy az Egyesült Királyság benn maradjon-e. A közben kormányra került Munkáspártnak ugyanis ez volt az egyik választási ígérete, sőt programpontja. A referendumot megtartották annak ellenére is, hogy a csatlakozási feltételeket a munkáspárti kormány sikeresen újratárgyalta.  A kiválás mellett csak a munkáspárti és egyéb szélsőbal agitált – a Thatcher vezette konzervatívok pedig a maradás mellett, igen hevesen. A britek több mint kétharmaddal a maradásra szavaztak. Igazából nem volt kockázat.

Aztán csönd. Az Európai Közösségekből Európai Unió lett, azzal mindenféle történt, sok jó, meg rossz is. Van, akinek tetszik, van, akinek nem.

2014-ben az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) nevű, populistának mondott, unióellenes képződmény kapta a legtöbb szavazatot az alacsony részvétellel megtartott EP-választáson, a Konzervatív Párt csak harmadik lett. David Cameron konzervatív miniszterelnök megijedt, és miként a hetvenes években Harold Wilson, 2015-ben ő is választási ígéretté, sőt programponttá tette, hogy a feltételek újratárgyalása után népszavazást tartanak arról, benn maradjanak-e. A taktikai húzás bevált, a Konzervatív Pártra elegen szavaztak a „populisták” és euroszkeptikusok közül ahhoz, hogy megnyerje a választást.

Az újratárgyalás viszonylag sikeresen lezárult, Cameron – az Egyesült Királyságot eddig is megillető kivételezésen túl – sok mindent elért abból, amit akart. A népszavazást megtartották, bár óriási volt a kockázat. A kiválás mellett voltak a bevándorlásellenes UKIP-hívőkön kívül a Konzervatív Párt emberei, valamint törzsökös baloldaliak is. A nép leszavazta Cameron politikáját, miután Cameron felkínálta a lehetőséget, hogy leszavazzák.

Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága a parlamentarizmus és a többpártrendszer őshazája. A dolgok odáig fajultak, hogy 2015-ben, egy többpárti, parlamenti választás alkalmával a konzervatív (!) miniszterelnök olyan ígéretet tett, amellyel – túl az Európával szembeni becstelenségen – kockára tette a többpártrendszer és a parlamentarizmus értelmét.

Hogy az Európai Unióban mik lesznek a következmények, azaz miből áll majd a sokrétű válság, azt pillanatnyilag (péntek délelőtt 11-kor) csak találgatni lehet. Azt viszont nem kell találgatni, mik lesznek a következmények az Egyesült Királyságra nézve.

Ha népszavazás, legyen népszavazás. A skótok, akik nagy többségben az unióban maradás oldalán voltak, tombolnak: nem ezért szavaztak 2014-ben az Egyesült Királyságban maradás mellett. Észak-Írországban a második legnagyobb párt (katolikus, koalíciós tag) már bejelentette, hogy Londonnak demokratikus kötelessége kiírni a választásokat arról, egyesüljön-e Észak-Írország az Ír Köztársasággal. (Ja, arról sem volt népszavazás, hogy Észak-Írország létrejöjjön.) Mivel európaiság szempontjából most Írország a normálisabb, és az írek jobban élnek a briteknél, egyáltalán nem lehetetlen, hogy a többség igennel szavazna.

Így ér véget háromszáz év után Nagy-Britannia és kétszáz év után az Egyesült Királyság, csak mert elfelejtették az elveket, amiken alapult. Ha nem kell a parlamentarizmus, „dönt a nép”, a nép hajlamos nacionalista lenni, és nem lehet szólni, hogy a nacionalizmus álljon meg egy bizonyos határon, főleg ha egy nép úgy dönt, hogy nem kér a másik nép szabadjára engedett hülyeségéből.

So long, UK.