Tóta W. Árpád
Tóta W. Árpád

A hatalomátvétel óta, sőt már azelőtt is közkedvelt fordulat volt a Fidesz lekomcsizása, bolsevikozása, az Orbán-Kádár párhuzam. Erre nemhogy rászolgáltak, de rá is játszottak. Veszélyes viszont beszorulni egy analógiába, mert egyre jobban látszik az is, hogy bár a hatalmi technikákban és jogfelfogásban tényleg a szocializmus a minta, a Fidesz nem a Kádár-rendszert építi.

Ha lennének még életerős kommunisták Magyarországon, már nagyszabású tüntetésen kérték volna ki maguknak azt, hogy Orbán Viktor kormányzását Kádáréhoz hasonlítsa mindenféle jöttment hippi, náci, illetve terrorista. Kádár rendszere nemcsak médiatörvényből, lojális funkcionáriusokból és küldetéstudatból állt. Voltak neki, mondjuk ki, vívmányai.

Kádár Magyarországa, mint szocialista társadalom, nyilván sokkal összetartóbb közösség volt, mint amivé a rendszerváltás után lett. Ezt sem kell túlidealizálni – illetve az az életerős kommunisták szép, művészi feladata –, a legfőbb mozgató akkor is az önérdek volt, és a maszekoktól a hálapénzig jelen volt mindenütt. A rendszer viszont kifejezetten törekedett arra, hogy gazdagok és szegények, vidékiek és budapestiek, cigányok és nem cigányok, szerencsések és szerencsétlenek egyáltalán találkozzanak, hogy legyen köztük átjárás. Erre rengetegféle intézményt tartott fenn a néphadseregtől az Úttörővasúton át az oktatási rendszerig, és ezeken belül olyan szegregációellenes szabályokat, mint az iskolaköpeny. A filozófia nagyjából az volt, hogy minden parasztgyereknél ott van a marsallbot, és az országnak az a jó, ha a tehetséget feltárja, a marsallbotok szárba szökkennek.

A Fidesz Magyarország-képe, ha a tetteiből próbáljuk kihámozni, nem ilyen – annál őrjítőbb, hogy mégis ezt állítja magáról. Ez a rendszer annyit tud mondani a szegényeknek, hogy „így jártál”. A te fiadból nem lesz orvos, sem ügyvéd, de ha jól viselkedsz, akkor talán lehet közmunkás. Az pedig egyenes út a segédmunkási státuszhoz, aztán azzal ott a vége. Próbáld élvezni, ezt dobta a gép.

Természetesen az megnyugtató, hogy a Fidesz letett a komplett kádárizmus újraépítéséről, lévén, hogy az a rendszer hitelből élt. A leendő ellenzék legnagyobb dilemmája éppen az, hogy ennek szorgalmazásával keres-e fogást a kormányon, a könnyebb megoldást választva, vagy elfogadja, hogy legfeljebb a kevesebb jólét elosztásával lehet sakkozni. Azzal viszont lehet.

A Fidesz transzfere egyértelmű; a szegényektől a felső-középosztály felé irányul. Ennek is mély, megalapozott filozófiája van, mint a kádári elosztásnak. Klasszikus, tankönyvi mese: a feltőkésített polgárság egyrészt munkahelyeket teremt vállalkozóként, másrészt jómódú fogyasztóként keresletet, és így húzza magával az alsóbb rétegeket. Ennek a filozófiának ugyanaz a buktatója: az antropológiai optimizmus. Hogy az embert jobbnak tételezi, mint amilyen.

A baloldali újraelosztás kedvezményezettje azzal hekkeli meg a rendszert, hogy a segélyből és a családi pótlékból nem radírt meg számítógépet vesz a gyereknek, és nem is tanfolyamot magának, hogy legyen rendes munkája – hanem mondjuk elissza. A jobbos transzfer nyertese ugyanígy elhagyja őrhelyét, és nem pogácsasütödébe fekteti a pluszpénzt, de még csak nem is falusi turizmusra költi. Hanem vesz (sőt, lízingel!) egy nagyobb autót Németországból, és elmegy nyaralni minimum az Adriára. Ezzel meg is dőlt az elmélet: a polgárság proliként viselkedik, a többletet feléli. A pénz nem forog vissza, éppenhogy szívódik kifelé a határon. Mindez amúgy egy nagyobb rendszerben teljesen igazságos: a magyar fogyasztó az arra érdemes német, horvát vagy kínai munkást jutalmazza, és nem a balatoni lángossütőt. Majd lesz szíves a Balaton felnőni a feladathoz, és akkor kaphat belőle.

Ettől még jól érezhetik magukat, sőt, akár hálásak is lehetnek, ha az egykulcsos adó vagy a Széchenyi-kártya hozzásegítette a családot egy új kocsihoz vagy egy nyaraláshoz. A gond ezzel a transzferrel az, hogy a lekötelezett csoport még a Fidesz választói törzsgárdáját sem teszi ki. Kádár stratégiájának volt fizikai modellje: egyszerre túl sok ember ne érezze magát reménytelen helyzetben, mert abból lövöldözés lesz. Az elégedetlenek pedig soha ne haladják meg a karhatalom kapacitását. Nem az elnyomás okozta a jólétet: a jólét legitimálta az elnyomást.

Orbán terve is érthető, de nem állja ki a stressztesztet. Megvan benne viszont ugyanaz a hajthatatlan dogmatizmus, ami korlátozza és végső soron lehetetlenné teszi a korrekciót. Tévedése katasztrofális lenne, ha ezt a téveszmét olyan hatalmi rendszerben próbálná érvényesíteni, mint Kádár a magáét: ha tíz vagy húsz év jutna neki, és csak erőszakkal lehetne elűzni. Négy év pöffeszkedés és bénázás elég kellemetlen, de kibírható, amíg van esély az elzavarásukra. A tragédia akkor kezdődik, amikor ez az esély megsemmisül.