Tóta W. Árpád
Tóta W. Árpád

A Brexit nem kényszer volt. Valakik gólemet építettek butaságból, és épül a többi sorban.

Van az, amikor a kedves már összepakolta a bőröndöt, és a kilincsre teszi a kezét. Ekkor már mindkét fél retteg a következményektől, de a meghátrálás szégyenétől is. A jövő ilyenkor azon múlik, játsszuk-e tovább a taktikát, amikor már stratégiát kellene.

Megható volt, ahogy Európa országaiban kormányok és civilek álltak fel azzal, hogy szeretünk, Britannia, ne hagyj el minket! Ebben persze nemcsak a szenvedély játszott szerepet, hanem a jól felfogott érdek is. Szükségünk van a pénzükre, piacukra, a munkahelyeikre és katonai képességükre; velük erősebbek vagyunk. Ugyanez fordítva is igaz. Nekik se lesz jobb egyedül, minden használható modell ezt támasztja alá. Ezekre az érvekre a kilépéspárti kampány bamba balladákkal felelt, amelyek arra futottak ki, hogy legyen Britannia újra nagy. Ja meg ordas hazugságokkal.

Ám ha egy ország több mint fele úgy gondolja, hogy neki kívül tágasabb lenne, akkor nemcsak ők hibáztak, hanem az EU is elmulasztotta az illő bemutatkozást. Ha ennyire vad rágalmak nyargalhattak végig Anglián, akkor jogos a felvetés, hogy mégis ki az az Európa, aki a hamis vádakra annyit se tud reagálni, mint egy egyszerű alattvaló.

Most is kiderült, hogy az észérvek szintjén a tagságnak nincs alternatívája, de ettől még nem lett belőle közmegegyezés és hagyomány. Ehhez ugyanis az unió nem látszik eléggé. Eredményeit és pénzét cinikus nemzeti kormányok csomagolják át sikerpropagandának meg rezsicsökkentésnek, és adják el saját teljesítményként – már amelyik nem lopja haza magának a hátsó udvarba, a vak komondor mellé; mert az ilyet lecsukatni sincs erő. Nem meglepő, ha ennyien nem fogták fel, mit köszönhetnek az összetartozásnak. Az arizonai polgároknak nem kell külön bizonygatni, hogy az Egyesült Államok milyen védelmet, erőt és jólétet biztosít, ezért nem is merül fel bennük, hogy kikiáltsák a függetlenségüket. Az a zászló nemcsak bot és vászon. Európa felségjele azonban nem villan meg az árvizekben és viharok után – Brüsszel minden sikert átenged a kormányoknak, miközben annyi eszköze sincs igaza megvédésére és ereje, sőt létezése demonstrálására, mint a Kremlnek. Ahol most nagy ünnep van egyébként.

Szokás szerint itt is volt egy csomó okos elemzés, hogy milyen történelmi tapasztalatok vezettek oda, hogy a britek megpróbálkoztak a kilépéssel. Hogy ők kényesek a szuverenitásukra, meg individualisták meg szigetország, és ezért fogékonyak erre a felvetésre, voltaképpen ezen a vágányon gurultak, mit volt mit tenni.

Ennek biztos van alapja, de a történelmi szükségszerűségek mellett van azért olyan magyarázat, hogy

a dolgokat el is lehet kúrni.

Minden kényszer nélkül. Van szabad akarat, és vele felelősség. Megvadult politikusok, akik csak a holnapig láttak, ráharaptak a témára, és örömmel látták, hogy ezzel akár többséget lehet szerezni. Hogy utána mi lesz, az tökmindegy, de olyan jó érzés, ahogy dübörög utánuk az özönvíz. Találtak egy nyertesnek látszó ügyet, és beleálltak. A bezárkózás, a nemzeti agorafóbia ősi ösztönét. A Brexit a populizmus - egyik - zsákutcája, amikor az üres szólamok testet öltenek, és már mindenki tudja, hogy jön a fal, de nyomni kell a gázt, mert így jön ki a rím.

Most jönnek a másnapok. Britannia ettől nem lett újra nagy, sőt megnyílt az esély, hogy még kisebb legyen. Skóciát és a többieket eddig ugyanúgy csak a löttyös indulat vihette volna ki az Egyesült Királyságból, mint ahogy most Britannia kitántorgott az unióból egy részeg éjszakán. Ezután viszont lesz rá egy jó érvük is: hogy okosabbak akarnak lenni az angol nyugdíjasoknál.

A demokrácia utat nyit a demagógiának, de annak is, hogy eszünknél maradjunk. A kilépést meglovagló politikusok és a bulvársajtó nem naggyá tették Britanniát, hanem leitatták, és most kifizettetik vele a buli árát. A többiek szinte ingyen tanulhatják meg a leckét: butaságból nem érdemes gólemet építeni. Mert a butaságra ugyanaz igaz, ami a szuronyokra: sok mindent el lehet érni velük, csak nyugodtan ülni rajtuk, az nem megy.