Orbán-bizottság kontra Gyurcsány-bizottság

A választási ciklus utolsó évébe lépve a magyar politikai közélet szereplői – a hagyományoknak megfelelően – igyekeznek minél többeknek kívánatosnak mutakozni. A politikai gesztusok és ígéretek száma tehát emelkedik, és gyakran elhangzik az az ígéret is, hogy ebben a kampányidőszakban nem lesz ígérgetés.

Ennek megfelelően a két nagy politikai párt részéről tapasztalható fokozódó kompromisszum-készség a középről elnyerhető szavazatok megszerzését célzó tudatos stratégia része. Ez azonban nem zárja ki a már meglévő, masszív szavazói bázis megtartását célzó politizálást, a politikai ellenfelekkel nem annyira pragmatikus kérdéseken, mint inkább érzelmeken és személyeskedésen alapuló állandó viták fenntartását.

Ez utóbbi kategóriába tartoznak a jelenlegi és a legutóbbi miniszterelnök

vagyongyarapodását vizsgálni hivatott parlamenti bizottságok, melyeknek már megalakulása is bővelkedett cirkuszi elemekben, az „érdemi munkát” illetően pedig félő, a szokásos tragikomikus bohóckodás végleg a szórakoztatóipar területére utalja a magyar pártpolitikát.

Anélkül, hogy bármilyen találgatásba bocsátkoznánk a vizsgálódás több mint kétséges eredményéről, az eljárás visszatérő formai elemeit, a műsor hogyanját érdemes tüzetesebben szemügyre vennünk.

Adott két nagy politikai tömörülés, amelyek együttesen uralják nemcsak a parlament, hanem a helyi önkormányzatok kilencven százalékát is. Az eddigi tapasztalatok szerint ez a két nagy erő ciklusonként szerepet cserél, ellenzékből válik kormány és vice versa. A leosztás tehát váltakozik, de meglehetősen kiszámíthatóan.

Mindkét párt karizmatikus, hívei között kimagaslóan népszerű, jól kommunikáló első emberrel bír, aki szinte reprezentálja az őt pajzsra emelő politikai akaratot, a mögötte és vele szemben állók számára egyaránt. Az ilyen pártvezető természetesen állandóan ki van téve politikai ellenfelei támadásainak, mivel az ő személyén keresztül változtatható legkönnyebben a szavazók politikai preferenciája, a párt népszerűsége. Így aztán, kis túlzással, naponta vélt és valós visszaélések vádjai érik; az ártatlanság vélelmének intézménye pedig csupán elv-társai körében illeti meg.

A fiatal magyar demokrácia, de általában minden zsenge kapitalista társadalom valósággal melegágya a kibogozhatatlan ügyleteken és kapcsolatokon keresztül kifejlődő vagyoni és egyéb jellegű egyenlőtlenségeknek. A Közép-Európában eleve sajátos hagyományokkal rendelkező gyanakvás, paranoia és az ironikus értelmezésre való hajlam így újabb és újabb potenciálra tesz szert. Olyan magaslabda tehát a vagyoni gyarapodás ügye, melyet lecsapva, az ellenfél politikai érdekeit kisebb-nagyobb mértékben időlegesen háttérbe szoríthatják, a magukét pedig előtérbe helyezhetik.

Mindazonáltal, ennek a nagyközönség felé mutatott harcos és elkötelezett igazságszeretetnek gyakorlati eredményeket mégsem sikerült felmutatnia az elmúlt másfél évtizedben, pedig alkalom, ügy volt bőven. Véleményem szerint ennek két oka van.

Először is, a kérdéses ügyek nagy részéről kiderült, hogy bár szereplői erkölcstelenül viselkedtek, a törvény betűje szerint jogilag támadhatatlanul. A kiskapuk ügyeskedő kihasználását pedig mintha kimondottan erénynek tartaná a közgondolkodás, annak ellenére, hogy az efféle akciók éppen a közösséget károsítják.

Másodszor, az egyértelműen a politikai elitet is érintő nagyszabású bűncselekményekben (privatizáció, olajügy, bankbotrányok, stb.) a kezdeti erős gyanút, az olykor már-már egyértelműnek tűnő helyzetet az ügy „előrehaladtával” minden esetben sikerült oly mértékben zavarossá tenni ilyen-olyan módszerekkel, hogy a társadalom – aminek érdekében elméletileg a politikusok tevékenykednek – végül semmit sem tudott, de még kevesebbet értett.

Az igazán gyanús ebben az, hogy a vádló, és a másik félre nézve állítólag terhelő információkkal rendelkező „felperes” végül egyetlen esetben sem tárta fel a nyilvánosság számára a birtokába jutott ismereteket. Ennek hátterében olyan sötét motivációk sejlenek föl, amelyek a társadalmi igazságosságra és gazdasági jólétre nézve a legrosszabb forgatókönyv gyanúját ébresztik az alulinformált tömegekben. Felrémlik ugyanis a nyilvánosság kizárásával egymást kölcsönösen zsaroló, az egymás sötét ügyeit összezavarni vállvetve igyekvő, végtelenül korrupt politikai elit utálatos képe. A folyamat végén persze egy-két balek elviszi a balhét, de a kezdeti gyanú, a tulajdonképpeni ügy mintha nem is lett volna, felszívódott az időben, a nép meg néz - hülyén.

Olyan ez, mint a mesében: van is ügy, nincs is. Van is következmény, de mégsincs igazán. A két szembenálló politikai tábor a saját szája íze szerint értelmezheti a történteket, megerősödhet hitében anélkül, hogy tulajdonképpen bármi bebizonyosodott volna. Rossz fényt vet mindez a politikára, így azután tisztességes, igaz képviselői sem nyerhetnek felmentést a gyanú alól. Az emberek pedig vagy undorral hátat fordítanak közügyeiknek, vagy még szenvedélyesebben – és így óhatatlanul a rációra kevésbé fogékonyan – vetik bele magukat a meddő vitákba. Ehhez, vagy ahhoz az oldalhoz húzva, akaratlanul is statisztálnak a nagy cirkusz tovább működéséhez.

Major András