Halála után húsz évvel szinte csak a műkereskedelemben ismerik az első nem autodidakta cigány festő, Péli Tamás nevét, aki diplomáját a Holland Királyi Képzőművészeti Akadémián szerezte, és a művészet mellett többször is megmártózott a politikában.
„Önök a cigányságról vajmi keveset tudnak; hiszen annak idején főképp a Kék Fényből informálódtak, most a Zsaru Magazinból és még egy-két remek bulvárlapból, amelyet itt sokszor látok kirakva” – fakadt ki 1993. március 1-jei parlamenti szűzbeszédében Péli Tamás. A magát cigány festőként meghatározó művész – aki a szocialista párti országos listáról 1992-ben, az elhalálozott Nagy Attila színész helyére került a honatyák közé – szavait hangsúlyozottan „valamennyi képviselőtársának” címezte, mondván: „egy népet a bűnözési statisztikáin keresztül megítélni nem lehet”. Ezt követően, „úgy is mint festő, és úgy is mint amatőr történész”, hosszadalmas szemináriumot tartott a cigányság történelméről, felemlítve a Kádár-korszak végzetes következményekkel járó megosztó politikáját is.
E nem egyeztetett felszólalását követően az ellenzékben lévő pártja alighanem tarthatott neki némi fejtágítót, a következő másfél évben ugyanis Péli mindössze tíz alkalommal kért röviden szót, és azokban már nyoma sem volt a rá oly jellemző nyers szókimondásnak. Ahhoz az elhatározásához azonban, amit éppen a HVG-nek árult el 1992-ben, hogy „odabent” mindenképp rajzolgatni fog, tartotta magát. A „normális ésszel követhetetlen” előterjesztések, átiratok szövegeire és üresen hagyott oldalaira ontotta fantáziát mozgató skicceit, amelyekből 1993 végén könyvesbolti terjesztésbe nem került kiadvány állt össze. A Parlamenti jegyzetek című vázlatfüzet, amelyet a festő-képviselő „padtársa”, az MSZP szürke eminenciása, az idén elhunyt Kiss Péter adott ki, az életmű lezárása lett. A súlyfeleslegével és alkoholizmusával küszködő Péli – aki 96 évet, képzőművészeti főiskolai rektorságot, majd „első színes bőrűként” kulturális miniszteri bársonyszéket is álmodott magának – 1994 novemberében, 46 évesen meghalt.
„Hát mit tehet arról a fiam, hogy romának született, miért ne érvényesülhetne a tehetsége, ha már megverte vele az Isten?” Az 1960-as évek elejétől ezzel a kérdéssel kopogtatott be minden létező hivatalba, pártbizottságokba és a pártközpontba a „csóró ferencvárosi cigány asszony”, Péliné Nyári Hilda. Ő járta ki – az érintett szavaival: „bengáli tigrisként” –, hogy gyermeke beiratkozhatott a képzőművészeti szakközépiskolába, majd kijuthatott a Holland Királyi Képzőművészeti Akadémiára, ahol 1973-ban murális szakon szerzett diplomát.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
