Meseország Dúró Dóráé is lehetett volna: egy másik Magyarország meséje

Eddig úgy tűnik, mindenki jól jár: a híres meseantológiát ezerszámra vásárolják, Dúró Dórával tele van a sajtó az egészségügyi és gazdasági krízis kellős közepén, mindenki mozgósul félni, borzadni a másiktól, ki-ki a saját rémmeseországában. Csak éppen a közös ország, a valódi befogadás reménye vész el, a boldogtalan könyv tulajdonképpeni céljától vagyunk még sokkal messzebb, mint akár két héttel ezelőtt.

Akik jelenleg is hívei a nemi és szexuális kisebbségek társadalmi és jogegyenlőségének, tömegesen veszik meg a könyvet, akiket pedig célkitűzésük szerint el szeretnének érni az alkotók, a Mi Hazánk imázskampánya után alighanem még jobban félnek a rábeszéléssel terjedő melegségtől, mint eddig.

A liberális Facebook-mainstream zavartan kacarászik azon, hogy a bűnbakgyárban, a félelmi identitást termelő nagyüzemben most épp egy „mesekönyv” lett az aktuális ellenség, haha, a NER már a meséktől is fél. Holott éppen abból indultunk ki, joggal, a történet elején, hogy a mesék nagyon komoly dolgok, és ha Meseország, az „igazi világbeli” tájékozódásunkat orientáló szimbolikus világ mindenkié lesz, akkor a „reális” világban is otthon lehetnek mindazok, akik valamilyen szempontból különböznek az „átlagtól”. És ismeretes, hogy ebben-abban mind különbözünk tőle, addig tehát, amíg nem lesz Meseország mindenkié, egyikünk sem lehet itthon otthon. Ahol a szimbolikus rend minden idegent félelmetesként jelenít meg, mindenki boldogtalan lesz, mert mindenki fél majd, a félelem agressziót szül, az agresszió félelmet és így tovább. Ilyen boldogtalan ország az, amelyben élünk, kivétel nélkül, mindannyian.

Tóta W.: Piroska és a nácik

Senkinek sem kötelező melegekről olvasni mesét, és senkinek nincs köze ahhoz, ha más ezt akarja. Nem fog áthallatszani az esti mese. Jogunkban áll gyermekünket normálisnak nevelni - olyannak, aki nem darál könyveket.