Amíg én apám mellett Szicíliában játszogattam, addig a volt csapattársaim a KSI-ben hatalmasat fejlődtek. Amikor hazatértünk Olaszországból, már sehol sem voltam hozzájuk képest. Nem csak én láttam így. Az akkori vezetőedző, Tokió olimpiai bajnoka, Dömötör Zoltán is. Lerakott a fakóba. Azaz a második csapathoz. A középszerűek, vagy még annál is gyengébbek közé.
Az aranyfiú
Dömötör Zoltán legendás játékos volt, edzőként nem lett az. Pozitív értelemben semmiképp. Edzéseken iszonyatos mennyiségeket úsztunk, labdát alig láttunk, bajnokságokra, versenyekre nem akart benevezni. Ha nincs Vindisch Feri, a tényleges edzőnk, talán mindannyian megutáltuk volna a vízilabdát. Ő teljesen más volt. Csupaszív, de az eszét is ügyesen használó apatípus. Elvált, egyedül nevelte a fiát, de velünk is maximálisan törődött. Rendszeresen elmehettünk hozzá és sütött az egész csapatnak palacsintát.
Rajongtunk érte. Nem poroszosan, nem keményen, nem erőszakosan érte el, hogy lessük minden utasítását és egy pillanatra, se kételkedjünk abban, hogy a feladatok, amelyeket kiosztott, a hasznunkra válnak. Játékká tudta tenni a leggyötrőbb gyakorlatokat is. Bíztunk benne. Magamban nem bíztam annyira, mint benne.
Otthon apám tartotta bennem a lelket. Ő hitt bennem. És ahogy hinni kezdtem neki, úgy magamban is képes lettem. Nem ment egyik pillanatról a másikra. Hónapokig tartó, lassú folyamat volt, mire meggyőztem magam, hogy bár most senki vagyok, de lehetek valaki.
Végül hatott a sok beszéd, a kitartó biztatás, szeretet. Megtáltosodtam.
Fél év múlva, 1992-ben, bekerültem a korosztályos válogatottba. A következő években ifjúsági Európa-bajnok lettem. Rá egy évre Junior Európa-bajnok, és Horkai György, az akkori kapitány, behívott a felnőtt válogatottba is, de mivel még csak tizennyolc éves voltam, tagja maradtam a juniorválogatottnak is, és velük 1995-ben a világbajnokságot is megnyertük. Három év alatt a KSI-tartalékok padjáról átültem a világ tetejére.
