Elnézve a hazai politikai élet folyamatait, sokak véleménye, hogy az ellenzék ma sokkal jobb állapotban van, mint korábban, mi több, akár képes lehet a 2022-es választás megnyerésére is. Ritkábban kerülnek azonban elő olyan kérdések, mint például az, hogy egyáltalán miben változott az ellenzék. Holott egy mélyebb elemzés megmutathatja a folyamat irányát és logikáját, s ráadásul megadhatja számunkra azt az örömöt is, hogy valamit jobban megértünk, mint akkor, ha csak a végeredményt konstatáljuk. Lássunk tehát egy lehetséges mélyebb elemzést, de persze nem túl nagy terjedelemben. Egy ilyen elemzésnek azonban nem az ellenzékkel kell kezdődnie.
Elemzésünket azért kell a kormánypárttal kezdeni, mert az ellenzék megértéséhez is jó támpontokat ad. Másképpen azt is mondhatjuk: a mai ellenzék felemelkedése és megerősödése nem kis mértékben hasonló, mint amit a jobboldal produkált az 1990-es évek végétől. Így tehát elemzésünk első megállapítása, hogy egy párt (vagy pártok) felemelkedésének vannak bizonyos törvényszerűségei.
A Fidesz 1994-ben ugyanúgy kis párt volt, mint ahogyan kis pártok alkotják ma az ellenzék többségét. Amikor persze 1997-98-ra már nagy párttá vált, akkor egy fontos kérdéssé vált számára, hogy hogyan viszonyuljon jobboldali riválisaihoz. Egy ideig a Fidesz is úgy volt vele, hogy nem akarta szervezetileg megszüntetni az MDF-et és a Kisgazdapártot, de aztán, immár a 2000-es években eljött ennek az ideje is, és a jobboldalon lényegében egy monopol-párt jött létre.
Erre mondhatjuk persze, hogy nem szép dolog bekebelezni a kisebbeket. De ezt csak akkor mondhatjuk, ha fogalmunk nincs arról, hogy Európa más országaiban is bőven történtek ilyesmik. Hirtelenjében a francia vagy a spanyol szocialista párt és a körülöttük keringő kisebb baloldali pártok viszonyára utalhatunk az 1980-as, 90-es években. Bizony e példákban is azt látjuk, hogy a nagy párt felfalta a kisebbeket. Ami – mondom – nem feltétlen boldogító élmény (pláne azoknak, akiket felfaltak), de tényszerűen megtörtént. Az első dolog tehát, ami megalapozta a Fidesz felemelkedését, hogy szervezetileg mindent alárendelt a nagypártivá válásnak.
A második faktor a személyi tényező. Az 1990-es évek második felében, a Fidesz kezdődő terebélyesedése idején, ez még korántsem egyértelmű tényező. Aminek oka abban keresendő, hogy a rendszerváltás Magyarországon nem dobott felszínre nagy politikusi egyéniségeket, sokkal inkább a programpolitikát. Egy program-fókuszú társadalmi miliőt kellett tehát alkalmassá tenni a személyiségek felemelkedésére, s e tekintetben a Fidesznek volt alkalmas személyi kínálata, mégpedig – bármiképpen is vélekedünk ma róla – Orbán Viktor. De persze itt is utalnunk kell a nemzetközi folyamatokra, merthogy ez az a kor, amikor Bill Clinton, Tony Blair, Silvio Berlusconi vagy Gerhard Schröder fémjelzi a nyugati politikát. A szakirodalom színész-politikusoknak nevezi az ekkoriban előtérbe kerülő személyeket, s ha ez a kategória nem is egyformán igaz minden felsoroltra, azért az közösen megállapítható róluk, hogy a szürke egyenpolitikusok kora után új színt vittek a politikába.
Harmadszor a Fidesz – bármennyire is azt mondja ma, hogy ez nem érdekli – ideológiailag is nyitott és a korábbiakhoz képest más színeket tett fel a palettára. Az ideológiai itt nem kevesebbet jelentett, mint a demokráciáról való alternatív gondolkodást. Ez az 1990-es évek végén megint csak fontos tényező, hiszen addig a demokrácia értelmezéséről tulajdonképpen konszenzus volt Magyarországon. Nem volt ez a konszenzus nagyon kimunkált és nagyon mély, de ezzel a mérvadó erők nagyjóból elégedettek voltak. Valami ködös konszenzuális demokrácia képe bontakozik ki a szemünk előtt, s ehhez képest a Fidesz megfogalmazta a maga többségi demokráciafelfogását. Amihez persze – már 1998-ban – társult a teljeskörű rendszerváltás hangoztatása és – ez legalább olyan fontos – a régi elitek visszaszorításának vagy inkább leváltásának szándéka. Ezen ideológiai pozíció-kijelölés nélkül megint csak nem tudta volna a Fidesz elérni, hogy nagy párttá váljon.
Mindezek alapján már talán jobban látjuk a felemelkedés három sarokpántját: a szervezeti megújulást (nagypárt); a személyi megújulást (karizmatikus vezető); és az új ideológiát (új demokráciakép, valamint a rendszer teljeskörű átalakításának bejelentése).
Bizonyos értelemben zavarba jöhetünk, ha megnézzük: a mai ellenzéki térfélen a megújulásnak milyen faktorai domborodnak ki. Ugyanazok. Ami arra figyelmeztet bennünket, hogy a baloldali-liberális ellenzék bármennyire is nem akar semmi közösséget vállalni a Fidesszel, de a felemelkedés modelljét nem tudja negligálni.
Az ellenzék 2010 és 2018 között mutatkozó veszteglésének két oka volt. Az egyik, hogy nem tudott a felemelkedésről rendszerben gondolkodni. A másik, hogy mindenáron el akarta magát határolni a Fidesztől (persze most is), és még a háttérben sem folytatott elemzést a Fidesz felemelkedéséről. Nagyon úgy tűnik: mind a két tekintetben új helyzet állott elő 2018 és még inkább a 2019-es önkormányzati választás után. A mai ellenzék a felemelkedést immár rendszerszerűen képzeli el, s látszik a megnyilvánulásain (persze ezt nem ismerné be), hogy tanulmányozta a Fidesz modelljét, mi több, bizonyos tanulságokat is leszűrt abból.
Az első mindjárt a szervezeti szint. A mai ellenzék sokáig szenvedett attól, hogy széttagolt és sok párt alkotja. Hosszú ideig nem tudott mit kezdi ezzel a helyzettel. Aztán rájött arra, hogy ez a széttagoltság ugyanúgy nem örök hátrány, mint ahogy a Fidesznek nem volt örök hátrány kispártisága (1994-96 között), illetve az, hogy már nagy pártként jobboldali riválisa vannak (2000-es évek eleje). Ami tehát most a hatpárti szövetséget jelenti, azt jelentett a Fidesz számára az, hogy egyetlen releváns párttá vált a jobboldalon. A két folyamat hasonlósága voltaképpen az, hogy mindkét esetben létrejön egy meghatározó entitás. A Fidesz esetében ez egy pártot jelent, a mai ellenzék esetben ez többet, amely azonban szinte egy pártként viselkedik.
Ehhez társul a személyi szint. Gyurcsány Ferenc (mint a magyar politika egyetlen Orbánhoz fogható karizmatikus politikusa Őszöd miatt) kidőlt a sorból, és talán a legelfogultabb ellenzéki szavazók sem mondhatják, hogy az elmúlt tíz évben az ellenzék talált volna magának egy karizmatikus vezetőt. Sőt. Ki is alakították maguknak azt a szlogent, hogy vezetésre talán nincs is szükség, merthogy a 21. századi politikusnak nem is kell ilyen képesség. Az, hogy Márki-Zay Péter személye egyáltalán előtérbe kerülhetett, arra mutat, hogy ez az ellenzéki önkép nem volt valós, pontosabban: az ellenzéki közönség maga sem értett egyet ezzel, vágyott és várt valakire, aki igenis hagyományos politikusi talentummal van megáldva. Természetesen ne clintoni vagy blairi mércét alkalmazzunk, csupán mondjunk annyit, hogy az ellenzék ma már maga sem hiszi, hogy vezetésre/vezetőre nincs szükség.
Harmadszor pedig az ellenzék eljutott az ideológiához is. Ideológia pedig kétféle lehet. Az egyiket nevezzük minimalistának, a másikat pedig valódi ideológiának. A minimalista ideológia az, amikor azzal mozgósít egy párt(szövetség), hogy el kell zavarni a regnáló rendszert, de nem tudja megfogalmazni, hogy mit akar kezdeni az így előálló helyzettel, illetve nem tudja megfogalmazni saját identitását. Ebből a szempontból a legutóbbi időkig az ellenzék az első ideológiánál cövekelt le, az utóbbi időben viszont mintha rájött volna, hogy ez kevés, és felmutat egy másfajta ideológiát is.
Ez a másfajta ideológia már csak azért is érdekes, mert olyan témát hoz be, ami a legutóbbi időkig nem volt jelen az ellenzéki retorikában. Ez a hazafiság gondolata. a fogalom először 2019 februárjában, Gyurcsány Ferenc: Merjünk hazafiak lenni című brossúrájában bukkant fel, de az elmúlt majdnem három évben a fogalom ritkán került elő és nem töltődött meg tartalommal. Érdekes módon pár hete Karácsony Gergely vette el a fogalmat újra, de nem feltétlen azonos tartalommal, mint Gyurcsány. Gyurcsánynál a hazafiság az európai folyamatokba való belehelyezkedést jelenti, és semmiképp nem nemzeti bezárkózást. Karácsony viszont – tőle talán meglepő módon – a reformkor hazafiság-fogalmát idézve a Kölcsey-féle „a haza minden előtt” jelszót idézte. Merőben új tematika, mert arra utal, hogy az ellenzék talán ráérzett arra, hogy az európai beágyazódás mellett van még egy fontos feladata: kezdenie kell valamit a magyar történelemmel, ha tetszik: be kell ágyazódnia a magyar történelembe is.
Az elmúlt évtizedekben a Fidesz – mint az a párt, amely a nemzeti eszme letéteményesének tekinti magát – sokszor beszélt arról, hogy az a baja a bal- és liberális oldal pártjaival, hogy azok nem nemzeti alapon állnak. Kvázi a Fidesz önmagát egyedüli nemzeti pártként határozta meg, az ellenzéki pártok pedig ezt tudomásul vették, és levonultak erről a terepről.
Az által azonban, hogy az ellenzék egésze immáron hazafiasnak tekinti magát, és mindezt fennen hangoztatja, új helyzet állt elő. Ezzel eljutottunk oda, hogy létrejött az az állapot, amire a Fidesz mindig is vágyott: nemzeti kormánynak nemzeti ellenzéke legyen. Természetesen már látható, hogy a kormánypárt azonban az ellenzéki oldalon történt változásokat nem tekinti „igazi” nemzeti fordulatnak, sőt manipulációnak. Ebből pedig elemzőként könnyen kiolvashatjuk, hogy az ellenzéki fordulat semmiféle javulást nem eredményez majd a kormány-ellenzék színtéren.
Bárhogyan is alakul, elégedjünk meg annyival, hogy talán sikerült rávilágítanunk: ha valamiben, akkor a felemelkedési út végig járásában, a két oldal nincs is annyira távol egymástól, mint gondolnánk. Ha a dologból már ennyit értünk és látunk, akkor talán azt is megértjük, miért nem várhatjuk, hogy mindebből a magyar politika minőségi változása, és a két tábor közötti polarizáció csökkenése következzék.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
