Boris Johnson távozása az Egyesült Királyság kormányfői pozíciójából senki sem érhetett meglepetésként. Miniszterelnökségét kezdetektől fogva olyan botrányok rázták meg, amelyek mindegyike azonnal bukást hozott volna elődei közül bármelyikre. A Brexit-folyamat utolsó szakaszában a parlament felfüggesztése, melyet a brit legfelsőbb bíróság utólag törvénytelennek minősített és amellyel kínos helyzetbe rángatta bele a királynőt, a miniszterelnöki rezidencia felújítása körüli pénzügyi elszámolási ellentmondások, a Covid-partik sorozata, amit saját kormánya által létrehozott törvények megszegését jelentették és pénzbüntetés is hozott számára, a sorozatos hazugságok, amikkel a parlamentet és a saját munkatársait is félrevezette, fokozatosan döntötte romba a brit politikai közéletet és saját karrierjét.
Johnsont vitathatatlanul karizmatikus vezető volt, amit az elmúlt másfél évtizedben londoni polgármesterként, majd a nagypolitikában a Brexit folyamat élharcosaként, később a külügyminiszteri majd a miniszterelnöki pozícióban kamatoztatott. Sokan politikai zsonglőrnek tartották, aki képes volt összefogni a szétesésben lévő Brexit-tábort, és évtizedek óta nem látott választási győzelemmel biztos többséghez juttatni a válságból válságba evickélő Konzervatív Pártot.
