Kovács Bálint: Nézd, Andi! Jegeskávés redbull! Ne fogd meg!

Azon kattog a fél internet, vagy mondjuk a nem kormánypárti internet pár napja, hogy kiváló fotós kollégám, Németh Dániel legújabb, Mészáros Lőrincet és szerelmét ábrázoló, jachtos fotóiról nemcsak az derül ki, hogy mire költöttük a pénzünket, amíg nem figyeltünk – az eddiginél is sokkal nagyobb jachtra Orbán Viktor gázszerelőből lett pénztárcájának, Mészáros Lőrincnek –, de az is, hogy Andi a 27 milliárd forintos luxusjacht fedélzetén, a kávékultúrájáról ismert Olaszország partjainál jegeskávés ízesítésű enegiaitalszerűt szürcsölget rendkívül mísz ábrázattal, ami vagy azért van, mert igen, te se lennél boldog, ha a luxusjachtodnak kötelező szériatartozéka lenne egy felcsúti beszélő offshore-számla, pláne, ha Lőrinc testébe bújik, vagy azért, ami valljuk be, valószínűbb, mert kiről ne készült volna még rosszkor elkapott pillanatkép anélkül, hogy abból komolyabb következtetéseket kelljen leszűrni.

Ez a Hell jegeskávé ugyan annyira finom lehet egy 27 milliárd forintos jachton, mint a Balaha aluljáróban szokott? pic.twitter.com/Jy7MD4OmYP

— Gál Mihály ������️‍������ (@GalMihaly) August 7, 2023

Na de kit érdekel ez, kérdezi az internet nem kormánypárti felének egyik fele. Most tényleg, nem mindegy, mit iszik Andi? Nem a huszonhétmilliárd a baj, hanem a háromszázkilencvenkilenc forintos jegeskávé? (Teszkós kuponnal csak háromszáz a nagykanizsai hiperben, Lőrinc, szólj a helikopterpilótának, hogy ott még szálljunk le az Adria felé, különben is pisilnem kell, miért nem mentél el otthon, Andi?).

Egyfelől persze jogos a kérdés, kit érdekel. Ha már én fizetem a kávéjukat, legalább megússzák spórolósba’. Másfelől meg nagyon is érthető a megrökönyödés, vagy hát ne finomkodjunk: az eddigihez hozzáadott plusz gyűlölet a kávés részlet miatt. Mert ez is olyan, mint a szaros pelenkát elegánsan az út szélén a padkára kidobó királykisasszony meséje.

Hogy nekünk ez jutott. Nem elég, hogy a fejünkön ülnek, több Balaton, kevesebb Adria jelszóval alig várják a júliust, hogy lehessen menni a ki tudja pontosan miként  bindzsizett jachtozásokra a tengerre, nem elég, hogy pofátlanul urizálnak a darált húsból is már csak az olcsóbbat vásárló választópolgárok felé mutatva a tetovált Gucci-logóval kidekorált seggüket, de még ez a dobozoskávézás is.

Még a luxushoz is hülyék.

Olyan urak ülnek fölöttünk dölyfösen, akik semmiben sem térnek el a „Szia uram, tuningolt Merdzsó okosba érdekel?” foglalkozású napszemüveges kopaszoktól a rossz hírű városrészekben, csak abban, hogy jobban hozzáférnek az államkasszához.

Olyan emberek röhögnek a képünkbe, akik látványosan igénytelenebbek nálunk. Akiknek még csak nem is fontos a luxus. Mi teperünk egész életünkben, és sóhajtozva nézzük a Windows-háttérképeken a pálmafás álomnyaraláson koktélozó sablonos fotómodelleket, és arról ábrándozunk Jesolóban, milyen lenne mindennap étteremben enni, nem direkt apartmant foglalni, mert ott lehet főzni magunknak is.

Ők meg úgy lettek dúsgazdagok, hogy tulajdonképpen nem is kéne nekik. Ha megvan a dobozos kávé, az is elég. Hagyjál már a francos, karos kávégépeddel, ami járt a hajóval, Luigi, ne tukmáljad már, értsed meg, hogy nem kell, és mi az, hogy Kopi Luwak kávé, értelme sincsen? Ha megveszik a Luis Vuitton kézitáskát annyiért, amennyiért a lányod harminckét éves hitelkonstrukcióban tudott vásárolni egy külvárosi panelt, akkor teletömik kolbásszal, tepertővel és dagadóval. Ha Dom Perignon pezsgőt szolgálnak fel nekik, kockacukrot dobnak bele, ne legyen már olyan savanyú.

Ez a dobozos jegeskávé nemcsak a suttyóságot szimbolizálja, de az igazságtalanságot is. Hogy még csak igényesnek sem kell lenned ahhoz, hogy minden igényedet kielégítsék közpénzből. Hogy még csak nem is azok lesznek gazdagabbak Mick Jaggernél, akik kamaszkoruk óta próbálják kikaparni a maguk gesztenyéjét, és az évtizedek munkája – ha törvénytelen is, ha erkölcstelen is, de munka – nagy nehezen beérik. Hanem kőbunkó gázszerelők, akik elég közel laknak az uralkodóhoz, meg kellékfeleségek, akik megunták, hogy a saját szakmájukban való érvényesüléshez tehetségesnek kell lenni, és inkább azt választották, hogy lefekszenek a hatalomnak, úgy sokkal egyszerűbb.

Mert az emberekben, amíg még nincs veszve minden, mélységes mélyen ott van az igény a meritokráciára, azaz arra, hogy az érvényesülés csakis a saját rátermettségtől, tudástól, tehetségtől függjön, ne mástól. Normális, szabad országokban így, ahogy a tankönyvben meg van írva, hibrid, alakuló diktatúrákban meg ilyen nyomorult módon, mint Magyarországon: hogy ha már muszáj lopni, mert hát látjuk, hogy valószínűleg muszáj, ha nem lenne az, biztos lehetne valakit találni odafönt, aki nem csinálja, szóval ha már muszáj kizsákmányolni,

ha már muszáj mások zsírján hízni, akkor legalább olyan hízzon, aki jól csinálja.

Aki jó benne. Nemcsak a lopásban, a következményeiben is: a jóllétben, a luxusban.

És aki jó benne, az a Beluga vodkát fogja levenni a polcról, nem a Finlandiát, mint Borkai a szexhajón, lyukas zokniban, hogy a pokol tüzén égne el az a ruhadarab, amiért így beleégett a retinánkba. Az örül, hogy jobb kávét ihat egy szuperjachton, mint amit a sok proli ott a túlparton valaha is ihatott, nem a fémdobozt szopogatja kéjesen.

Nekünk ez jutott. Ha már muszáj, hogy oligarchák jachtozzák el azt a pénzt, amiből vécépapírt vehetne a kórház és betömhetnék a lyukat az iskola tetején, ne folyjon be annyira az esővíz, akkor már lehetnének olyan oligarcháink, akik legalább ebben az egyben tehetségesek. A luxusban. De nem: ebben az országban még oligarchának lenni is tehetségtelenek az oligarchák, pedig tényleg semmi más dolguk nem lenne, csak ez. Ha már kirabolnak, legalább a simulékony modorú öltönyös beszélje ki a zsebünkből a forintot, ne az utolsó szipus a Blahán.

Igen, érthető, ha sokan úgy érzik, egy Hell fémdoboz különbözteti meg egymástól a kettőt.