Polgár Judit: Ha zseniális orvosnak neveltek volna, jó eséllyel az lennék
Polgár Judit sorsa gyakorlatilag a születésekor eldőlt, hiszen testvéreivel együtt egy családi szisztéma szerint nevelkedett. Hármuk közül mégis ő vitte a legtöbbre. Mi a titka? Mit csinál ma? Mit gondol, mennyivel nehezebb ma egy fiatalnak boldogulnia? Hogyan vonná be az oktatásba a mesterséges intelligenciát? Az interjú annak a sorozatnak a részeként készült, amelyben megnéztük, mire vitte a 20 éve 50 legsikeresebbnek választott magyar fiatal. Polgár Juditot a Magyar Hírlap kiadványának zsűrije 2003-ban a 3. legsikeresebb fiataljának tartotta.
hvg360: Mit gondol, ha a szülei ugyanolyan elszántsággal orvosnak nevelték volna, akkor most zseniális orvos lenne? Vagy ez nem ennyire egyszerű?
Polgár Judit: Jó eséllyel igen, az lennék.
hvg360: Bárkiből lehet zseni?
P. J.: Ha tartják a fókuszt, bárki bármilyen téren elérhet nagy dolgot, lehet szakember. Az már más kérdés, hogy világhírűvé is válik-e, vagy „csak” professzor lesz belőle.
hvg360: Örül annak, hogy a sakkban lett kiváló? Soha nem gondolkodott azon, mi lehetett volna még, ha nem sakkbajnok?
P. J.: Ezen nem gondolkodtam, a „mi lett volna, ha…” mondatok elég ritkán jönnek elő. Úgy vagyok vele, hogy amin nem tudok változtatni, azon próbálom nem emészteni magam.
hvg360: Mind a hármukat ugyanúgy nevelték, mégis ön emelkedett ki. Tudja, mi a titka?
P. J.: Elég sablonosan tudják mondani az emberek, hogy mindhárom gyereknek ugyanazok a szülei, mégis mennyire mások lettek…
Nyilván az emberi alapértékek ugyanazok, de a szakmai részt nagyon sok minden befolyásolta. A nővéreimnek, de főleg Zsuzsának egészen más úton kellett végigmennie, mint nekem. Ő volt az úttörő. A viszonyítások is nagyon elbillentik a dolgokat: Zsófi eléggé beszorult közénk, mert Zsuzsi jó volt, majd én árnyékoltam be Zsófi sikereit, mert még jobb lettem. Az is számít, hogy egy-egy rossz eredményt vagy rossz sorozatot ki hogyan tud feldolgozni.
Nagyon optimális volt a karakterem a versenyzéshez: rugalmas voltam, tartottam a fókuszt, nagyon gyorsan jöttek a sikerek, amitől még jobban szerettem játszani, illetve egyre több önbizalommal sakkoztam.
hvg360: A szülei azt próbálták igazolni, hogy a nők ugyanúgy tudnak sakkozni, mint a férfiak, a két nem között nincs különbség. Kisgyerekként nem volt nagyon szorongató kiállni egy világversenyre?
P. J.: Nekem nagyon természetes volt ez a folyamat. Mi abban a szellemiségben nevelkedtünk, hogy lányként ugyanazok az elvárások velünk szemben, és ugyanazokat a lehetőségeket kapjuk meg, mintha fiúnak születtünk volna.
Voltak helyzetek, amikor furcsán néztek ránk, vagy megjegyzéseket tettek. Tudtuk, hogy ha fiúként érjük el ugyanazt az eredményt, egészen máshogy fogadták vagy kommentálták volna.
Kaptam sztereotip megjegyzéseket: amikor zsinórban nyertem egymás után, voltak, aki azt mondták, csak szerencsém volt. Később arról beszéltek, hogy „na igen, majd jön a szerelem, aztán úgysem fog a sakkal foglalkozni…” Ez sem jött be.
Noha érzésem szerint többször kellett bizonyítanom – például, hogy jogosan kapok meghívást egy versenyre -, mintha fiú lettem volna, ennek azért volt jó oldala is: megerősödtem, és sokkal stabilabban foglaltam el a helyem a világ élvonalában. Ráadásul egyedüli nőkét sokkal érdekesebb voltam a média számára is.
hvg360: Honnan volt meg önben az a magabiztosság, hogy igenis helye van egy férfiversenyen?
P. J.: Szerintem ez alapjában véve a nevelésen múlt, hiszen úgy nevelkedtünk, hogy a sakk mindenkinek való. Utána az eredmények építették az önbizalmamat, amit a sakkban elég egyértelműen lehet mérni.
hvg360: De azt sikerült elfogadtatni a világgal, hogy a nőknek is helye van a férfiak mellett, vagy önök maradtak a csodabogarak, akik képesek ilyen teljesítményre, más nők meg nem? Több interjúban is felhozta korábban, hogy sokszor a kislányokat azzal dicsérik, hogy szépek, a fiúkat meg azzal, hogy okosak.