Az utca, amely 15 perc alatt visz a betondzsungelből az erdőbe – kerületmustra a Városmajornál

Nyolc-tíz éves koromban volt egy kisebb, de fontos műtétem. Részletekkel nem untatnék senkit, a műtét fontosságát kiskamaszként én is csak onnan fogtam fel, hogy utána a szüleimtől a Csaba utcai Artigiana Gelatiban kaptam fagylaltot fájdalomdíjként. Az itteni fagyi szerintem a város legjobbja, azzal vetekszik, amit San Gimignanóban a főtéren adnak. A Csaba utcából először a fagyit jegyeztem meg. Jellegzetes volt. Jellegzetesen finom.

A későbbi emlékek kicsit homályosabbak: környékbeli gimnazistaként legtöbbször inkább görbe, szinte teljesen törött estéken jártunk erre. Valahonnan rémlik, ahogy egy haverom félmeztelenül üvöltve rohangál egy januári éjszakán végig az utcán. Hasonlóan csak foltokban van meg, hogy az egyik bulin valahogy előkerült egy kisbalta, egy városmajori fa pedig a társasággal ment haza.

Itt voltam életemben másodszor nagyon részeg. Itt gyújtottam rá másodszor cigarettára. Ide jártunk a suliból futni, az osztályfőnökünk üvöltése pedig – ha csaltunk az aszimmetrikus rekortánon – azóta is a fülemben cseng. Az azóta bezárt Fasor pedig a legkedvesebb kocsma volt, ahol valaha jártam, olyan barna sörrel, ami telente szinte lázasra melengette az embert kívül és belül is. Röviden:

ezen a környéken nőttem fel.

És ezen a környéken élek a mai napig is. Ezer és egy szállal kötődöm a Csaba utcához, a Városmajorhoz, a II. és a XII. kerületekhez.

A városmajori templom

Kacskovics Mihály Béla

Ez ma egy jó környék. Egy elegáns környék. Az a hely, ahová korunkbeliek családot alapítani jönnek, mert van zöld, viszonylagos nyugalom, de közel a belváros, minden tizenöt percre van. Viszont nem kell sokat visszamenni az időben, ahhoz, hogy lássuk: az a kis lakás, ahol ma a párommal élünk, korábban maga volt a pokol. Na jó, nem konkrétan a lakás, de a ház és a környék biztosan.