Ahol a sör történetét írták, ott kell befordulni a borozóba is – kerületmustra Kőbányán

Panellakótelep, Bill kapitány, Kínai Negyed: ezek az elsődleges hívószavak, melyek Kőbányáról az eszünkbe juthatnak. De van egy további, ami minden felett áll: a sör. Budapest tizedik kerülete egy városi turista szemével nagyon furcsa vegyesvágott, egymáshoz alig illeszkedő világok csak jobb híján összeragasztott mozaikjának tűnik. És ha meg akarjuk ismerni, akkor a legjobb kiindulópontot tényleg az aranyló habos adja, még akkor is, ha nem fogyasztunk alkoholt.

A kőbányai sörtörténelem központja pedig az Élessarok és környéke, alább ezt és ennek elmúlt évszázadait járjuk be. De mielőtt a sör megérkezett volna oda, ahol ma a villamosok kanyarodnak, még egészen más dolgokról volt ismert Kőbánya – és most jön a világ legkevésbé meglepő fejleménye.

A Dreher Antal (akkor még Jászberényi) út 1972-ben, az Élessaroknál. Szemben az aluljáró a Fehér út felé vezet

Fortepan / FŐMTERV

Ahol a követ bányásszák

Országos nomen est omen ez a vidék. Hogy a kőbányai dombok gyomra mészkővel van telitömve, azt már legalább a tatárjárás idején, de talán még korábban is ismerték. A területről az első írásos emlék IV. Béla király 1244. évi adományleveléből maradt ránk, mely Pest város jogait újította meg. Így rendelkezett a király:

"Kewer nevű földet, melyet most adományoztunk nekik, valamint más, korábban bírt földjeiket osszák ki egymás közt, kinek-kinek megmívelési tehetsége arányában, nehogy ezek a földek mívelés nélkül és hiában heverjenek."

Az írva angolosnak tűnő szó kiejtve "Kőér" volt, a mai Óhegyet takarhatta, a megművelés pedig lényeges részben a mészkő kitermelését jelentette. A Kőérből felhozott tömbökből húzták fel az egykor a mai Kiskörút vonalán húzódó pesti városfalat, az 1600-as években pedig – a budai pasa engedélyével – innen szállították a követ a kecskeméti református templom falához. De a mészkő kitermelését igazán az 1838-as nagy pesti árvíz pörgette fel, a legyalult várost nagyrészt a Kőér-hegy gyomrából felhozott tömbökből építették újjá. Jutott belőle egyebek mellett a Lánchíd pilléreibe, az Országház épületébe, a Magyar Tudományos Akadémia palotájába, de az Alagút homlokfalába, a Margit hídba, az Opera épületébe és az Andrássy út számos villájába is.

Dübörgött tehát a kitermelés, de nem csak a jó értelemben: sorozatosan omlottak be az alagutak, és a munka annyira veszélyesség vált, hogy 1890-ben végül rendeletben tiltották meg a folytatását. Az egykor virágzó iparág emlékét nemcsak a kerület neve, hanem két utca is őrzi. A Kőér utcán nincs magyarázni való, a Fehér utat viszont a legenda szerint az itt közlekedő kőszállító szekerekről alászálló mészkőpor után keresztelték el így.

Kommunális hulladékkal töltik fel az Óhegy utca - Kőér utca - Dér utca - Szlávy utca határolta terület bányagödrét 1973-ban. Ma az Óhegy park található itt. Balra a Kőbányai Sörgyár kéménye látszik

Fortepan / FŐMTERV

Borra sör

A kőbányászat véget ért Kőbányán, de a leleményes helyiek már korábban felismerték: az Óhegy alá ásott alagutak és üregek kitűnően működnek borospincékként. A szőlőtermesztés már a török hódoltság idején elkezdődött a mai főváros területén, a budai hegyeken, a Duna bal oldalán pedig a mai Kőbánya Óhegyén és Újhegyén húzódtak a tőkesorok. Óhegy kibelezett részeit pedig már a 18. században megszállták a borosgazdák. Akkoriban Kőbánya még a pestiek kedvelt kirándulóhelye volt, és aki "kőbányait" hörpölt, az, hangozzon bármilyen furcsán a mai fülnek, nem sört fogyasztott.