Alkotmányos álmok és vízöblítéses vécé: ámulni való újdonságokat hoztak haza a reformkori magyar világjárók

„Az a kis darab föld, amelyen lakik a mezei ember, az ő egész horizontja. Nem tudja, mi történik faluján kívül, és azt hiszi, hogy megyéjének határdombján túl már ott kezdődik a Fekete-tenger.” 1794-ben így jellemezte a magyar nép szűkös szemhatárát és csekély világismeretét Kármán József, ám a megfogalmazás valójában nem csak az általa bírált hazai állapotokat írta le pontosan. Hiszen a XIX. századig az európai népesség messze túlnyomó többsége jószerint csak a háborúskodások következtében hagyta el szülőhelyének szűkebb-tágabb környékét: ha katonáskodnia vagy menekülnie kellett. A kockázatos utakra vállalkozó kereskedők, külhoni egyetemekre ellátogató diákok és az idegen udvarokba delegált követek csupán elenyésző kisebbséget alkothattak az újkor beköszöntéig.

A francia forradalom és a napóleoni háborúk nyomában azonban már nemcsak a gondolatok, de az emberek is mind nagyobb számban keltek útra – még Magyarországról is. Jóllehet akkor már tekintélyes múltra tekinthetett vissza Magyarországon a szállóige: Extra Hungariam non est vita: si est vita, non est ita (Magyarországon kívül nincs élet, s ha van is élet, az nem ilyen). Vagy ahogyan az a korszak legelterjedtebb tankönyvében, a Hármas kis tükörben (Losontzi István, 1773) magyarul állt: „Nints jobb élet, mint Magyar-Országban.”

A reformkor idején számosan kezdték kétségbe vonni ezt a törzsökös vélelmet, vagy legalábbis személyesen kívántak meggyőződni arról, milyen is lehet a világ és az élet „extra Hungariam”.