Orbán Ráhel vágyott rá, közpénzből megcsinálják: NER-szálakkal, állami támogatással jön az immerzív színház
Legalább 2,5 milliárdos állami támogatással hoznak létre turisztikai attrakciónak szánt látványszínházat a Millenárison.
Pont tíz éve, hogy Anglia legnagyobb összegű költészeti díjáról Jeremy Paxman döntött, az ismert tévés műsorvezető volt a díjat odaítélő bizottság elnöke. Paxman azzal kezdte működését, hogy rögtön belekötött a brit költőkbe: kijelentette, hogy ez egy belterjes társaság, a költők egymásnak írnak, és nem az olvasóknak. Meglehetősen provokatív kijelentés volt. Lát benne igazságot?
Paxman a politikus-interjúi révén vált ismertté, kemény kérdező volt, nem kímélte az interjúalanyait. Művelt embernek mondanám, egyszer szerepeltem is a kvízműsorában. Emlékszem a költőkre tett megjegyzésére, írtam is erről egy rövid kommentárt. Ahogy mondani szokás, a költészet igencsak népszerű, nagyon kis körben nagyon nagy a népszerűsége. Amit Paxman tíz évvel ezelőtt szóvá tett, az mostanra vált valósággá. Mára a költészet beépült az egyetemi struktúrába, aki ledoktorált belőle, visszatérhet tanítani, így nincs is abban semmi rendkívüli, hogy nagyjából mindenki ismer mindenkit ebben a körben. Én is ismerek szinte mindenkit, aki ma költészettel foglalkozik Angliában.
Mikor volt utoljára divat verset olvasni?
Még csak azt sem állítanám, hogy a vers kiment a divatból, Diana halála után London utcái tele voltak papírdarabokra írt, kézzel írt verssorokkal. Idézetek díszítik a születésnapi üdvözlőkártyákat is. De az igaz, hogy a verseskötetek nem fogynak nagy példányszámban. Még a helyi könyvkereskedés sem tartja a köteteimet, pedig jól ismernek. A költészet ugyanakkor nem holmi úri passzió, nem egy hobbi, mint a bélyeggyűjtés vagy valami egzotikus madár tartása. Ennél jóval többről van szó. Az azonban igaz, hogy kevesen olvasnak verset, és az iskolák is tehetnének többet, a költészet oktatásában nem állnak a helyzet magaslatán.
George Szirtes
Marzena Pogorzaly
Nagy megtiszteltetés, hogy hamarosan átveheti III. Károlytól a költészeti aranyérmet, de épp a szűk olvasóközönség miatt, nem emelné a díj fényét, ha Károly király egy vastag borítékot is átnyújtana hozzá? Merthogy az Őfelsége Aranyérme a Költészetért (His Majesty’s Gold Medal for Poetry) nem jár pénzzel.
Szerencsésnek mondhatom magam, jóval szerencsésebbnek, mint a költők többsége, hiszen több nagy pénzdíjjal járó elismerésben is részesültem. Pont húsz éve volt, hogy megnyertem az Eliot-díjat, ami akkor 10 ezer fonttal járt. Ma már nagyobb ez az összeg, de az biztos, hogy senki sem a pénzért lesz költő, az ugyanis nincs a költészetben. Mást is kell csinálni mellette, én például sokáig tanítottam. De Őfelsége Aranyérme legalább valódi aranyból van, és még a nevem is rá lesz vésve. Azt azonban, hogy valójában kik ítélték oda nekem, kik alkották a bizottságot, nem tudom. Maga az udvari költő, Simon Armitage hívott a hírrel, hogy megkaptam az érmet, de hiába kérdeztem, nem árulta el, kik ítélték oda nekem. Az udvari költő posztja egyébként tiszteletbeli poszt, a 17. század óta létezik.
Lehet tudni valamit Károly király versolvasási szokásairól?
Annyit biztosan tudok, hogy Károly király kapott a köteteimből. Olvasó ember, intelligens ember, talán verseket is olvas, ki tudja. Úgy képzelem, konzervatív az ízlése, Kipling és Betjeman versei állhatnak közel hozzá, ha netán versolvasó, de hogy tényleg az-e, fogalmam sincs. A modern építészetet például nem kedveli, ez ügyben a véleménye közismert, de a versolvasási szokásairól nem nyilatkozott meg. Annyit még közöltek velem, hogy Károly király olvasta a verseimet, és jóváhagyta a díjat. Meglátjuk, mit mond majd, ha találkozunk.
A királyi érem, gondolom, nemcsak a költő, hanem a műfordító elismerése is.
Az elismerés elsősorban a költészetemnek szól, de mint mondták, a fordítói munkám is latba esett, aminek nagyon örültem, hiszen az életem nagy részét a fordítások teszik ki.
