Mindig is alacsony volt az önbecsülésem, enyhe depresszióval és szorongással küzdöttem, úgy éreztem, valami nem stimmel, hogy más emberek képesek megbirkózni olyan dolgokkal, amelyek számomra megoldhatatlannak tűntek… Nem tudtam, mi a baj velem.
Szenvedtem attól, hogy hülyének éreztem magam, és ahogy idősebb lettem, és egyszerre kellett zsonglőrködni a gyerekekkel, a munkával és a további kreatív projektekkel, ahogyan megpróbáltam mindezt kézben tartani, ez csak rosszabb lett” – így írta le nemrég Busy Phillips amerikai színésznő az ADHD-diagnózis előtti életét.
Phillips ekkor már többgyerekes anya volt, és lehet, hogy sosem derült volna fény arra, hogy mi áll a tapasztalatai hátterében, ha idősebb lányát nem viszi el szakemberhez, és megismerve az ADHD tüneteit, nem merül fel benne, hogy neki is figyelemhiányos hiperaktivitás zavara van. Elmondása szerint a diagnózisnak köszönhetően olyan érzése volt, mintha felszállt volna a köd, és ez sokat segített például a karrierjében. Annak, hogy ennyi ideig kellett várnia, hogy eljusson eddig, valószínűleg az az oka, hogy gyerekként ő sem azokat a tüneteket mutatta, amelyeket egykor ehhez a zavarhoz kapcsoltak, osztozva ezzel megannyi lány és nő sorsában.
AFP
Rejtőzködő női ADHD
Erről a sorsról így ír az Útmutató az ADHD-val élő nőknek című könyv előszavában Ellen B. Littman klinikai szakpszichológus, aki 1999-ben társszerzője volt egy olyan kötetnek, amely igazi mérföldkőnek számít ebben a témakörben.
„(Ezek a nők) egyrészt azért marginalizálódtak, mert nem feleltek meg a társadalmi nemi szerepük által diktált elvárásoknak, úgy mint az empátia, a szervezettség és az alkalmazkodás. Másodszor pedig azért marginalizálódtak, mert nem feleltek meg a Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvében (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders – DSM) szereplő kritériumoknak… Meg nem értve és félreértve éltek, és sokan közülük a legdurvább kritikákat is magukévá tették.”
Az ADHD előfordulását gyerekkorban 5-7 százalék körülire becsülik, felnőttkori gyakorisága az eddigi kutatások alapján 2-4 százalék körüli. Fontos azonban kiemelni, hogy ezek az adatok a diagnosztizált páciensek adatain alapulnak, és bár úgy tűnhet, hogy megugrott azok száma, akiknél ez a zavar előfordul, még mindig sok a fel nem ismert eset.
Ami a nemek arányát illeti, gyerekkorban az ADHD-diagnózis lényegesen gyakoribb fiúk körében. Ahogyan korábban is írtuk, ennek az egyik oka az, hogy a náluk jellemzőbb hiperaktivitási és impulzivitási tünetek egyszerűen feltűnőbbek, zavaróbbak az iskolai környezetben. A lányoknál viszont az ADHD figyelemzavarral járó formája a gyakoribb, és mivel az ábrándozás összességében kevésbé zavarja az iskolai munkát, az esetek többségében sokszor rejtve marad. Serdülőkorban a nemi arány kezd kiegyenlítődni, felnőttkorban pedig már kiegyensúlyozott nemi megoszlás látható a diagnosztizált eseteket tekintve.
„A kivizsgálásra jelentkező páciensek túlnyomó többsége a figyelemzavar panaszával érkezik, hiszen felnőttkorban a hiperaktivitás által okozott nehézségek már sokkal jobban kezelhetők, és az életkor előrehaladásával általában jelentősen csökkennek. A tünet gyakran már csak belső nyugtalanságérzésként azonosítható” – magyarázta dr. Balogh Lívia, a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika Felnőtt ADHD Szakambulanciájának orvosa.
Hozzátette, az eddigi vizsgálatok arra utalnak ugyan, hogy a férfiak és nők ADHD-val való érintettsége azonos, és a tünetsúlyosságban, valamint a tünetekhez kapcsolódó funkciókárosodást illetően sem valószínű jelentős eltérés, de bizonyos életszakaszokban más-más területeken mutatkoznak nehézségek, és a nemi szerepelvárások elsősorban ezt tudják árnyalni mind a környezet részéről, mind a tünetek megélése szempontjából.
A nőknél a gyerekek születése után sokkal inkább a mindennapi szervezéssel, tervezéssel, priorizálással kapcsolatos nehézségek és az ehhez fűződő aggodalmak kerülnek előtérbe akár súlyos önértékelési problémákat okozva.
