„A kormány, amely úgy hiszi, el tud dönteni mindent, elképesztően felelőtlen” – Hankiss Elemér harca a nagy médiaháborúban
8 perc
2025.02.05. 18:45
1990-ben az MDF‒SZDSZ-paktum mondta ki: a köz médiái függetlenek lesznek. Az ehhez ragaszkodó tévéelnök, a most tíz éve elhunyt Hankiss Elemér – ahogy a rádiót irányító Gombár Csaba – hamar szembetalálta magát a megváltozott kormányzati szándékokkal.
A rendszerváltás első miniszterelnöke, Antall József 1992 tavaszán arra kérte fel az Országgyűlés – kormánytöbbségű – kulturális bizottságát, vizsgálja meg, alkalmas-e posztja további betöltésére Gombár Csaba és Hankiss Elemér. A rádióelnök Gombár csak azért ment el a meghallgatásra, hogy felolvassa levelét, miszerint a „megelőlegezett végű” kutyakomédiához nem kíván asszisztálni. A tévéelnök Hankiss viszont
„a tárgyból alaposan felkészülve (…) egy ország nyilvánossága előtt csillogóan riposztozva tanította demokráciára a képviselő uramékat”, s ezzel tévéelnöki és politikai pályafutása „csúcspontjára” is ért
– értékelte egykori sorstársa taktikáját másfél évtizeddel később Gombár.
1992 májusa fordulópontja volt a kormányokon átívelő és máig dúló médiaháborúnak. Ennek valószínűsíthető közvetlen előzménye, hogy az 1990-es szabad választások után néhány nappal a két legerősebb párt, a Magyar Demokrata Fórum (MDF) és a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) szűkebb vezetése a „zökkenőmentes átmenet” és az „ország kormányozhatósága érdekében” titkos paktumot kötött. Az aláírók – köztük a két pártelnök, az MDF-et (októbertől) vezető Antall József és a szamizdatos múltú filozófus, Kis János – abban egyetértettek, hogy a nemzeti televízió és rádió „nem lehet pártpolitikai csatározások martaléka”. Arra a kompromisszumra jutottak, hogy a független intézmények élére a kormányfő jelöl, de az államfő (az 1990-ben szintén a paktum részeként köztársasági elnökké választott Göncz Árpád) nevezi ki őket.
A megállapodás különösen a demokrata fórumos berkeket kavarta fel. A népi szárny tekintélyei, Csoóri Sándor és különösen Csurka István nem titkolta, hogy szerintük „ha egyszer a legnagyobb média a legfontosabb hatalmi tényező, akkor úgy ildomos, hogy a szabad választásokon meghatalmazott vezetők, az új győztesek birtokolják is azt”. A fáma szerint a demokratikus elkötelezettségű Antall az első időkben ellenállt annak a követelésnek, hogy az alkunak legalább ezt a passzusát megváltoztassák. Az is elképzelhető azonban, hogy erről csak azután mondott le, amikor 1990. július elején a rádió élére felkért jelöltje nem vette át a kezéből a miniszterelnöki kinevezést. Erről a „kellemetlen jelenetről” Gombár még aznap levélben tájékoztatta Hankisst, akit Antallnak egyébként igen nehezen sikerült rávennie arra, hogy 62 évesen tévéelnök legyen.
Hogy ez a próbálkozás mennyire volt sikeres vagy sikertelen, arról mindmáig megoszlanak a vélekedések. A kulturális bizottsági meghallgatáson, majd későbbi megnyilatkozásaikor Hankiss úgy fogalmazott, hogy az általa irányított tévében az egy-egy műsoron belüli BBC-s kiegyensúlyozottságot nem sikerült ugyan megvalósítania, de valamennyi néző megkaphatta „a hozzá közel álló felhanggal a híreket bemutató és tálaló műsorokat”. Például úgy, hogy a kormányhoz húzó hírműsorok olyan versenytársakat kaptak, ahol az ellenzéki véleményeknek nagyobb tér jutott.
Az államfői kinevezéssel végül is elnökké avanzsált Hankiss és a vele korábban baráti viszonyt ápoló Antall közt az első komolyabb csörtére a szeptemberi önkormányzati választások második fordulója előtt került sor.