Apavágy: Nem fáj, ha tagadjuk

Volt egy kliensem, nevezzük Gabriellának, aki többször is hangsúlyozta, hogy neki sosem hiányzott az apja. Mármint volt neki, de sosem volt vele közelebbi viszonya. A szülők elváltak, az apa kezdetben kéthetente elvitte, de nem beszélgettek, és ahogy nagyobb lett, már ezek a találkozók is elmaradoztak. Jelenleg évi egyszer-kétszer telefonálnak. Gabriella úgy vélte, ez a dolog őt sehogyan sem érintette, hiszen neki ez nem fájt, nem keltett benne hiányt, ő egyszerűen csak tudomásul vette, és ezért nem értette miért kellene foglalkoznia az apjával a terápián.

Kapcsolataiban azonban rendre olyan férfiak ismétlődtek, akik valamilyen módon elérhetetlennek bizonyultak; nem voltak jelen, megvárakoztatták őt, ígértek, de nem tartották be. Gabriella pedig szívvel-lélekkel várt rájuk, volt, akit évekig nem látott, volt, aki még csak nem is kommunikált ez idő alatt, és volt, aki rendszeresen lemondta a találkozókat, de ő mégis kitartott ezekben a kapcsolatokban a legvégsőkig.

Űr és várakozás

Az érdekes itt természetesen nem a férfiak viselkedése, hanem a tény, hogy Gabriella ezt tűri. Ha a lánynak nem lett volna erről az űrről, hiányról, várakozásról valami előzetes ismerete, akkor ezt valószínűleg nem bírja ilyen sokáig. Ám azért tűrte mégis, mert valamikor egy sebezhető, kritikus időszakban a hiány normalizálódott, és annyira hétköznapivá és szokványossá vált, hogy fel sem tűnt, hogy ez hiány.

Itt nem az van tehát, hogy nem hiányzott, hanem hogy nem tudatosult a hiány. Ha tudatosul, akkor fáj, ezért sok esetben a tudatnak kell módosulnia ahhoz, hogy kibírja a fájdalmat. Ha nem tudja, hogy fáj, akkor az olyan, mintha nem fájna – ha nem tudja, hogy hiányzik, akkor olyan, mintha nem is hiányozna. Ennek következményeként olyan kapcsolatok fognak ismétlődni, amelyek szerves részeként jelenik meg a hiány normalizálása, a hiány megmagyarázása, ami eltompítja, elnyomja a fájdalmat, és a fókuszt az aktuális férfi nehézségeire, indokaira, megértésére fordítja.